A konszolidáció látszata és valósága Magyarországon 1920-1929
- válságtól válságig -

Két ember.
Két „történelmi” név.
Két régi erdélyi magyar nemesi sarj, mindketten grófok.
Két egymást váltó politikus, kiknek egyike válságban vette át a miniszterelnökséget, a másiknak az jutott – nem árulok el titkot –, hogy válságban mondjon majd le.
Két különböző karakter, két különböző habitus, két különböző alapfoglalkozás: földrajztudós, a másik jogász-mezőgazdász, két különböző külpolitikai irányvonal képviselete az elszigeteltségünkből való kitörésre, akiket összeköt helyzetük, az előttük tornyosuló problémák kihívása, a békés revízió törekvése, s közös bennük életútjuk tragikus lezáródása.
A két ember: Teleki Pál (1879 – 1941) és Bethlen István (1874 – 1946).
Nevükhöz fűződik, amit a cím megfogalmazott.
A Magyar értelmező kéziszótár (a könyvészeti adatok, azt hiszem, itt fölöslegesek) meghatározása szerint a konszolidáció gazdasági vagy politikai helyzet megszilárdulása. Az I. világháborút, a polgári, a „szocialista” forradalom, a fehérterror és az 1920 júniusának elején Trianonban „szentesített” csonkolás közben és követően úgy politikai, mint gazdasági válsághelyzetet élt át. Világos, hogy én csak a politikai vonatkozású cikkek között válogattam!
Kíváncsiságomban megnéztem a látszat definícióját is. Az első jelentés alatt ezt olvastam: „valaminek látható, de igazi valójával nem egyező megjelenése”.
Ha lúd, legyen kövér – mondtam magamban, és fellapoztam a vaskos kötetet a valóság szónál is. „A valóság az, ami létezik, s ami a létező világban végbemegy”.
Miért, hogy Magyarország – több mint ezeréves államisága ellenére is – a mintha-ország benyomását kelti? Voltak időszakok, amikor a minthából a h hiányát harsogták hamisan a hazugok!
Miért, hogy nálunk – a hétköznapjainkban is – a látszat fontosabb, mint a valóság?
Kicsit őszintébben: miért fontosabb mifelénk a hazugság az igazságnál?
Két ember.
Két… Hagyjuk ezt, a minősítés nem az én feladatom. Mint minden valamiért számottevő – vagy sem – politikusról, róluk is készült sok „valódi értékelés” vagy pusztán propagandisztikus, netán érvényesülési szándékú szöveg.
Horthy Miklós – a vitéz, a nagybányai, akit Huszár Károly kormányfősége alatt 1920. március elsején választottak meg kormányzóvá – 1920 júliusában Teleki Pált nevezte ki miniszterelnökké az előzőhöz hasonlóan politikailag jelentéktelen Simonyi – Semadam Sándor után. 1921. április 14-éig tartott első miniszterelnöksége. Az első királypuccsot követően lemondott.
Teleki elsődleges feladata a konszolidáció megindítása volt.
Akkor, amikor még fájtak (iszonyúan fájhattak) a háborúk (a világ- és a polgárháború), a megszállás s a béke sebei!
Akkor, amikor Bethlen István befejezte az 1921. április 14-től 1931. augusztus 24-g tartó kormányfőségét, még súlyosabb volt a helyzet.
Két ember, két politikus.
Mindkettő a múlté, s azt hiszem – sok más „társukkal” ellentétben – az örökkévalóságé. Annak dacára is fennmarad nevük, hogy egyikük sem – a politikusokra jellemző nyelvi megnyilvánulásaiktól eltekintve – elme, ki nagy fénybe’ igazodni magára mutat. József Attilánál maradva idézem a Bethlen István című, 1929-ben írott versének befejező szakaszát:
„Ezt, mikor éhesen összeestem,
tisztes bosszúból verselém,
mert meghalok, de ő e versben
örökkön él e sártekén.”
Természetszerűleg a válogatás gerincét e két emberről szóló cikkek alkotják, de a korszak sokszínűsége – amely évről évre sötétebb tónusokat vesz fel – csak úgy érzékelhető, ha szélesebbre nyitom a múlt ajtaját.
Megtettem.