Szép szigetünk: Alföld,
lobbant népek álmát
eges tereid nyugalmát
ezt a minden mindegy eleven
vallását a földnek Ázsiából
hoztam magammal, ahol évekig
ültem a porban, nyugalmas isten
csöndjével szivemben, végtelen
terekbe zárva.
Holtak terülnek így,
ilyen mosollyal, ennyi gőggel
éretten és győzelmesen.
Holtak, gyümölcsök,
harcokból bukkant arcok,
akik beteltek izeiddel éllet
s most századok súlyával mereven
bámulják sorsok és világok áradását
s önmagukban hevernek mélyen
mint víz alatt a kő.
Távolban füst terem,
alighogy sarjad máris égbe
hajtja ősz fejét.
Öles szarvú szent állatok:
ökrök vonulnak csöndesen:
szomorú gyászmenet valami ó
halotti szertartás szerint.
Mellettük vén ezüstfejü magyar
ballag sötéten és rejtelmesen
Ázsia csókjával homlokán,
nagynéha szól, beszél az állatokhoz
s velük együtt párolgó porba vész.
Izzó mezőkben, gőzölgő réteken
ős vallomás remeg,
holt síkok álma: délibáb
játszik s időtlenül
halállal teljesen
emészti önmagát
a föld:
kívül nyugalom
bévül mély gyötrelem.
Ég partjain
mozgó levegőben
szélmalmok verdesik
a végtelen
alföldi táj
egyetlen és rémítő ritmusát.