A Gyár című darabban nehéz fel nem ismerni, hogy egy filmnek a reminiszcenciája -, még emlékezhetik az olvasó arra a német filmre, melyet nálunk A nagyváros szimfóniája címen mutattak be. De a film a szoros összefüggés nélküli képekben érzékeltette, érzékeltetni tudta a maga korlátlanabb eszközeivel a nagyváros életének egész változatosságát.

A színpad erre nem képes, a dráma írója tehát már a koncepcióban képtelen volt a témát összezsugorítani s csakis a proletársors bemutatására szorítkozni. S ezt a proletársorsot is csak egész hézagosan tudta színpadra vinni. Ezzel csak azt érte el, hogy minden jelenete áll, a színpadhoz szegezve mozdíthatatlanul.

Az egyes jelenetek nem kapcsolódnak belülről, tehát az egész nem jelent semmit, nincs szimbólikus értelme, tehát nincs súlya sem, nem tud a nézőtérbe belekapaszkodni. A forma nincs szétbontva, csak szét van tépve. A darabnak egyáltalán nincs formája. Forma nélkül pedig -akármiféle forma is az - nincs írásmű.

Tartalmilag az a meglepetés ér minket, hogy a darab tartalma csupa merő banalitás. Olyan darabban, amelyet úgy adnak be, mint eredeti, újszerű, talán úttörő újdonságot, egy új dramaturgia kísérletét, a proletárirodalom legkopottabb közhelyeivel találkozunk. És ez nemcsak a Gyár-ra áll, hanem - meg kell már mondani -, minden eddigi magyar, úgynevezett avant-garde-darabra.

Hát azok a fiatal írók, akik új dolgok ígéretével ostromolják a színpadot és a közönséget, nem tudnak mást kitalálni, mint olyan ízetlen, a régi fajta irodalomtól már unalomig elnyűtt, viseltes dolgokat, mint a munkást, aki a szebb élet utáni vágytól hajtva, kirabolja a szobor-árus nyavalyás kínait, a szentimentális utcalányt, a jószívű, bölcs nagyszakállú öreget, a ronda csapszék züllött alakjait s más efféle laposságokat.

Alaptétele az új dramaturgiának, hogy minden darabban kell lenni egy prostituáltnak? Nem lehetne elképzelni olyan avant-garde-darabot, amely valami új, jellemző alakjait tudja mozgósítani az életnek vagy a régi ismereteket új szemlélettel megújítani?

A proletársorsot akarja ez az új író, mintegy keresztmetszetében megmutatni. Jól van. De az a proletársorsban a legjellemzőbb, a tipikus, hogy a proletár Don Juannak prostituált szeretője van és hogy szűzien szerelmes lesz bele ennek a szeretőnek a kislánya, hogy ez a proletárangyalka minden este lírai naplót ír, miután a jó nagypapa hosszú mesét mondott neki és így tovább.

Azok a motívumok, melyeket ez az új író talált, nemcsak banalitások, de nem is jellemzik azt, amit jellemezni akarnak. Olyan ember akar itt szociális igazságokat megszólaltatni, aki nem ismeri a témáját s még azzal sincs tisztában, hogy ma már a szociális igazságért folyó harcot nem a szentimentális humanizmus eszközeivel vívják. S olyan író akar életet szimbolizálni, akinek szimbólikáján érezni lehet az iskolai hittan-könyvek szimbólikájának hatását.

Az ilyen dolgok ellen fel kell szólalni erélyesen. A kritika addig hirdette a drámában valami újnak, a korból lelkezettnek a szükségességét, amíg a színházak elhitték, hogy nekik most már mai példátlanul nehéz helyzetükben mást kell csinálni, mint amit eddig csináltak. Az új formájú és tartalmú darabok megítélésére azonban nincsenek, úgylátszik, mértékeik s az egyik balfogást csinálják a másik után. Ezzel kompromittálják az új dráma felé való törekvést.

Itt A kajüt esete, itt a Piroska és a farkasok-é, s most itt a Gyár-é. Aki ezt a három darabot látta, az azt fogja mondani: ha ez az avant-garde, akkor én menekülök onnan, ahol azt mondják, hogy avant-garde.

A Gyár előadására a rendezésben és kiállításban szokatlan lelkiismeretes gondosságot és ízlést pazarolt a Belvárosi Színház. Egy biztató tehetségű fiatal színésznőt is fedeztünk fel benne, Karácsony Pirit.