Egy magyar kisgazda karácsonyi gondolatai és vergődései 1929-ben

1929 | December

Irta: Gerencsér János, hahóti kisgazda

Sokszor olvasom a parlamenti beszámolókat.
Sokszor reng képviselőink kacagásától az országháza. Szinte hasonlít a parlament egy cséplőcsűrhöz, hol a gabonát cséplő Tóthok helyett Mikszáthnak derűs humorát előzgetné – jól megfestett miniszterek között – az országgyűlés.

Mintha a nemzet minden kívánalma csakugyan teljesült volna!...
Teljesülés az, hogy a napi négy kgr. búza summás aratásból naponta háromszor juthat egy kis krumplira? Ide értem a szántó-vető gazdát is, mert közöttük is akad, aki szerencsésebb jövedelemmel dicsekedhetnék az év végén. Tehát krumpli az jut nekik, de talán májusban már az sem igen, vagy csak nagyon is szűköcskén.

Istenem! Ha nyomorúságukra gondolok, eszembe jut, hogyan rohantak ezek Sabácznak, Görcznek, Bukarestnek, Lublinnak: s hogy ők voltak Pryzemisl hősei, vagy mosolygós és türelmes foglyok a dermedt Szibériában s a forró citromvirágos Szicíliában! És mindezekért mi jut szegény névtelen testvéreknek?

Ha a Jézuska is eltalálja feledni, hogy még gyerek is van a háznál, még pedig nem is egy, hanem sok, akik mezitláb vannak és nincsen meleg ruhájuk sem, bizony alighanem szomorúság lesz a karácsonyfa alatt. Mit fognak majd szólni a „Pásztorok ne féljetek”-et éneklő angyalok, mikor ily siralmas állapotban találják e régi, büszke nemzet dolgozó fiait?

Egy kisgazdától hallottam:
– Veszedelmek idején vagyunk ugyan valakik, de ha meggyőződésünket szívünk és eszünk szerint szeretnénk gyakorolni, jön a derék csendőr és mindjárt kommunizmust szagol a közigazgatás. Persze: a szegény ökörnek szabad elbőgnie magát. De a szegény magára hagyatott magyarnak...

Pedig ha már nem is vagyunk rendszámban, azért emberek csak vagyunk!?
Tudunk arisztokráciáról, középosztályról; „hátsó osztály”-t ugyan nem szokás mondani, de alighanem mi lehetünk azok... Képviselőválasztáskor igaz, mondanak: polgártársnak, barátomnak, kisgazdának, földmíves testvérnek, termelő – és a jó Isten tudja, mit ki nem gondolnak. De ha már nincs rá szükség, egyszerre egész másként becéznek és tekeredik az orruk tőlünk.

Testvérek, az ilyesmikre nem ököllel, hanem egymás iránti szeretetérzés gyakorlásával kell válaszolni, mert ennek – sajnos – nagy hiányzata adja meg nekik a bátorságot. Nagyon szeretem saját fajtámat, hisz a legparányibb magyar sikert nem adnám a világ összes idegen diadaláért. És mégis szinte rettegek a jövőnk miatt. Nagyon elborult felettünk. Tudom, hogy sokan a nagyok közül meg fogják bánni, hogy több szú-ette törvényt miért is nem restauráltak idejében, ami a falufejlesztés szempontjából szükségszerű lett volna.

Ha egy kicsi hazaszeretet, ha egy kicsi áldozatkészség, ha egy kis népszeretet volna bennük, milyen könnyen lehetne annak a 7-800 falunak a párbéréből 20-25 paraszt felsőbb iskolát alapítani vidékenként, ahol kitanulhatna minden falucskából 5-6 legjobb tanuló... egy évtized alatt mennyi új erőt nyerhetne a nemzet ezekből az ifjakból. Így nemcsak hogy kiemelnénk a szegény földmívestársadalmat, hanem tudományhoz is jutna mindaz, kit tehetséggel is megáldott a jó Isten.

Nem kell félni hogy sokan leszünk, akik tanulni vágyunk.
Hisz művelt nemzettől lehet csak haladást és műveltséget várni. Szeretném, ha valahogy a tudományt is föl lehetne parcellázni, mert különben a mi társadalmunk sohasem tud arra vergődni, hogy még iskoláztatásra is jusson.

A magyar parasztság dupla nullán áll... eddig még csak elballagtak adószedés idején párszáz pengős váltójukkal a bankba és elhárult a végrehajtás, de már ott is kezd minden fogyni. Mi lesz most? Mi jön? Pedig a sok jó helyett a háboru alatt mennyi görzemirzét és Hindenburg-levest szállítottak nekünk és ami úgy elment jobbra, az már most kezd náluk elfogyni.

Nem helyes az sem, hogy 15 napos határidő örökre összekössön községeket a köztisztviselőivel. Ha kétszer három, vagy kétszer öt évi újra megválasztással lehetnének csak koporsómig tisztviselője a községnek: minden másként menne. Lenne mindjárt Gazdakör, Iparos, Levente, ifjúsági egyesületek; lenne parasztbecsület, lenne egy kis figyelem, előzékenység a jó állásért. Igyekeznének megtanulni kötelességeiket és megszűnne a közöny, a paraszt lenézése, lefitymálása és lenne igazi falufejlesztés, népszeretet. S lenne remény, hogy a nép is reméljen a jövőben: szépnek, jónak és igaznak várva azt.

Félek, hogy nagy bajok jönnek s hogy elborul és akkor megint a paraszt lesz az oka és rákenik, hogy „öntudatlan”:

Ha ezek az igazságok kellemetlenek is, legyen mentségem, egyetlen indokom: szívemben élő szeretet fajtám és osztályom iránt. Elég erőt nyerek én ebből a csalatkozások leküzdésére is és így érdemes küzdeni a legmegnemértőbb emberért is, hisz amit meg nem ad a ma, azt busásan valóra válthatja a jövő.