- Tizenhárom éves koromban „halálosan” beleszerettem egy szeplős fiúba. Roynak hívták és folyton azt hajtogatta, hogy neki csak azok a leányok tetszenek, akiknek pisze orruk van.
- Ennél nincs édesebb – mondta egyszer, - és nagyon sajnálom, hogy a maga orra nem elég pisze…
Én még jobban sajnáltam a dolgot és mivel úgy gondoltam, hogy mindenen a világon lehet segíteni, az én orrom is lehet még nagyon pisze… És mire nem képes egy tizenhárom éves szerelmes leány?...

A tükör elé álltam és miután megnéztem magamat, illetőleg az orromat benne, orrom hegyét nekiszorítottam a hideg üvegnek. Egy órán keresztül álltam ott mozdulatlanul és közben folyton Royra gondoltam. Egy óra mulva az orrom olyan hideg volt, mint a jég és olyan vörös, mint a tűz. Fel is dagadt. Ez azonban nem vette el a kedvemet a további önkínzástól és ezért a műveletet egy héten keresztül mindennap megismételtem. És egy hét mulva már úgy láttam – boldogan, - hogy elég pisze az orrom. Izgatottan lestem azt a pillanatot, amikor majd Royjal találkozom, hogy megmutassam neki „új” orromat.

Este a szomszédos kertben láttam meg őt. Egy fa alatt állt és egyik barátnőmmel csókolózott. Barátnőmnek hosszú sasorra volt és boldog volt. Én pedig ott álltam könnyezve, megcsalva, a pisze orrommal…