Beszélgetés Nyilas Misivel, akit utcán, villamoson, előadás után, mindenütt ahová megy, megsimogatnak az emberek…

Nyilas Misi – Vaszary Piri… A „Légy jó mindhalálig” árva kis debreceni diákja aki a harmadik fölvonás fájdalmas paroxizmusában sírva vágódik el a tekintetes és nagytiszteletű tanári kar plénuma előtt, amikor az ártatlansága kiderül… Amikor kiderül, hogy nem ő lopta el a reskontócédulát, a vak Posalaky úr reskontócéduláját… Ennél a jelenetnél bizony kevés szem marad szárazon… A premieren kemény férfiaknak ugy potyognak a könnyei, mint a záporeső s bizony, a vékony kis Vaszary Piri miatt, aki két kitárt karjával, könnytől homályos szemeivel, boldogtalan, rekedtes kis hangocskájával maga a fájdalom élő szobra ebben a jeleneteben…

Kis kamgarnkék kosztümben áll előttem, alatta vastag fehér pullover, a fején barna satyak, valóban olyan, mint egy kis debereceni diák, akinek összevissza két öltözete van, az a kis kopott kék, ami rajta van, meg egy ünneplő vasárnapi. Csakhogy Vaszary Piri leány. Kisleány s a Nemzeti Színház nagy művésznője. Megkérem, hogy beszéljen erről a nagy sikerről.

- Bajor Gizi bejött hozzám, rámbámult, ugy sírt, azt mondta: „Piri, veszek neked egy uj pullovert, eltartalak és nehogy azt hidd, hogy azért sírok, amiért a többiek, csak azért, mert – irigyellek.” És itt már mosolygott. Nagy Izabella sírva rohangált föl és alá az öltözőben és ezt kiabálta: „Nem adom a gyermekeket iskolába, nem adom a gyermekeket iskolába!” Hevesi instruált engem, mindet, az egész sikeremet neki köszönhetem, de amikor ezt megköszöntem neki, ő egész kis beszédet tartott, hogy epizódszereplőből, íme, „sztár” lettem, főszereplő, aki a kezemben tartom a publikumot, s azt csinálok vele, amit akarok.

Pedig ez nem így van. Én nem csinálok a publikummal semmit, én csak ránézek Sugárra, aki a rossz tanárt játssza és ahogy ő rámnéz, attól végigfut a hátgerincemen a hideg, és abban a pillanatban pontosan ugy félek, ahogy azt a félelmet nem játszom, hanem élem a színpadon. Vagy ha ránézek Kürthyre, ahogy olyan jóságosan beszél velem, abban a pillanatban kis diáknak érzem magam a valóságban is, minden elmulik mellőlem, belőlem, csak a pillanatnyi szituációról tudok, amelyben éppen mind a ketten vagyunk. És a végén majdnem tényleg elájulok…

- Fejkendős asszonyok várnak gyakran előadás után, csak odajönnek hozzám, végigsimogatnak és azt mondják: „Misi… Nyilas Misi…” Szalai Erzsike írja: „Osztálytársnőd voltam és nagyon büszke vagyok rád.”  Tegnap este behoztak egy csomagot egy levéllel.

Gyerek ákombákom:

„Kedves nilas! Fogyazd jó étvágyal az én vacsorám, egy részét cserébe amit tőled elcsentek. Ölel szél György. 5-ik páhoj.”

Én mindenen ugy csodálkozom, hogy nem is tudok szóhoz jutni. Olyan az egész, mintha álom volna. Amikor előadás után beszállok a taxiba, az emberek ott állnak, amig a taxi el nem indul és beintegetnek az ablakon…

Egy boldog ember ebben a boldogtalan magyar karácsonyban…