Az emberi testben végbemenő emésztési folyamat ugyanis naponta átlag 12-14 gram sót választ ki a szervezetből. Mivel a növényzet magnéziumsóban gazdagabb az emberi szervezetre nélkülözhetetlen nátriumsó" (konyhasó) helyett, így ezt a hiányzó mennyiséget ásványisóval kell pótolni.

Minden a szervezetre szükséges anyagot bőségesen kap a szervezet az elfogyasztott növényi, vagy állati eredetű táplálékban, egyedül nátriumsót kell az ásványvilágból származó konyhasóval pótolni. Ez a sószükséglet, sóéhség a kősót, a tengervizéből párolgtatás, vagy sósforrások vizének felfőzése útján nyert főtt sót mindenkor kívánatos és becses árúcikké tette. Az ókorban és középkorban, sok sóban szegény vidék és ország lakossága a kősót használta pénz helyett, csereeszköz gyanánt.

Háború alatt a sóban szegény szerb és olasz hadszíntereken, amikor pénzért mitsem lehet kapni, a sóínségben szenvedő lakosságtól egy-egy darab kősóért, disznót vagy akár egy borjút lehetett kapni cserébe. Afrika egyes vidékein még ma is a kősó a legkivánatosabb árucikk és az apró fekete négercsemeték olyan örömmel szopogatják, a gyanusan szürke sódarabkákat, mint a mi gyermekeink a legfinomabb csokoládét. Ott ha valakiről azt akarják mondani, hogy különösen jómódú, gazdag ember, így fejezik ki: „Sóval fűszerezi az ételét.”

A só rendkívüli jelentőségére az ember életében, világosan rámutat az a sok különböző szólás-mondás, amely minden nép nyelvében mind a mai napig megőrződött, de bizonyítja az a tény is, hogy a legtöbb vallásceremóniában felhasználják a sót, azonkívül a legtöbb népnél a sóval való megajándékozás, vagy kínálás, a vendégszeretet, barátság, vagy békés szándék jelképéül szolgál.

Egyedül az egészen kultúrálatlan és pusztán vadászatból tengődő, primitív néptörzsek nem ismerik és nem fogyasztják a sót. Ezek ugyanis az elejtett vadat azon melegében nyersen falják fel és így az elejtett áldozat véréből pótolják a szükséges só mennyiséget. Sóéhséggel magyarázható a ragadozó vadállatok vérengzési ösztöne. A tigris és macskafaj általában tényleg vérszomjas és látható élvezettel nyalogatja elejtett áldozatának a vérét.

Így pótolják ugyanis a szervezetüknek szükséges mennyiséget. Azok az állatfajok viszont, amelyek tisztán növényi táplálékkal tartják el magukat, kénytelenek ásványi eredetű sóval pótolni a szervezetükből naponta kiváló só mennyiséget. A vadon élő állatok számára e célra legalkalmasabbak a sós források, míg a háziállatok só szükségletéről a gazda gondoskodik, hogyha azt akarja, hogy állatállománya egészséges maradjon.

Nagyobb vadas kertekben, ahol a környéken sós források nincsenek, még az őzek és a szarvasok só szükségletét is fedezi az erdész. Afrika sóban szegény, de rendkívül bő vadállománnyal bíró területeiről, időközönként egész falkában kerekednek fel és többszáz kilométeres utat tesznek meg a különböző vadak, csakhogy valamely sós forrást, mocsarat, kiszáradt sós tavat, vagy a tengert elérjék és az élet fenntartáshoz elengedhetetlenül szükséges só mennyiséget magukhoz vegyék.

Az elmondottakból kitűnik, hogy a kősó a szervezetlen igen fontos szerepet játszik, használata nem luxus, hanem természetes szükséglet, mert a sóban szegény, só hiányban szenvedő szervezet nem tudja az emésztésnél keletkező mérges bomlási termékek egy részét lekötni és a felhalmozódó méregmennyiség végül halált okozhat. Az a csipetnyi só tehát, amellyel egy-egy tányér ételünket ízesítjük valóban - az élet sója.