Ezen a hűs áprilisvégi vasárnapi éjszakán, amikor a főváros és az ország fölött a gondok zord, sötét felhői tornyosulnak, szálljunk magunkba és tisztuljunk meg a pártoskodás, az elfogultság, a politikai szenvedély salakjaitól. A jogos elkeseredés, az elbúsult gyűlölet, a véresszemü általánosítás, a huhogó gyanúsítás adjon helyt néhány órára az emberiességnek, az irgalomnak és a végtelen szomorúságnak.

Nézzük az országot, amely idegsokkos rokkanthoz hasonlit, akiben irtózatos operációk után agyroncsoló és idegölő narkotikumok tartották a lelket és most egyszerre a kórházi ágyból a hideg utcakőre került. A mérgek hatása, amely kínjait enyhítette, elmult, a mankók elkorhadtak, az emberi öntudat szárnyai most röpítik a könyörtelen valóság utjaira és tíz év után most eszmél arra, hogy nyomorult koldussá lett. A hideg verejték kiüt a homlokunkon, lidércesek az álmaink és a jövő kiismerhetetlen sötét arccal virraszt az éjszakában.

Így kellett ennek elkövetkezni? Nincs hát kegyelem a mi tragikus nemzedékünk számára? És ha tíz év előtt mégis akadt volna magyar, aki egyetlen öleléssel szívéhez szorítja az ország népét szegényt és gazdagot, a kitagadottakat és a kiváltságosakat és hanyatló erkölcsi, gazdasági és szellemi erőinket egyetlen cél elérésére egyesít?

Ha akadt volna kurzus, amely nem a hatalom szeretetével, de a szeretet hatalmával jön és kiégeti a háborgó lelkekből, a tajtékzó indulatokból, a megingott társadalomból a bosszú libegését, a dölyföt, a léhaságot, az önzést, a hazugságot és irányt mutat a közös munkának? Ha azok, akik az állami gazdálkodás sáfárjai, mélységesebben érezték volna át, hogy minden adófillérnek vonagló szíve és könnyes szeme van.

Ha meghallották volna az állam pénztárába gyűjtött papir- és aranyhegyek zokogását, ha meddő tékozlás, gyeplővesztett pazarlás és oly hivságos alkotásvágy helyett előljártak volna egyszerűségben, igénytelenségben, takarékosságban?

Ha nem szédültek volna a maharadzsák elbizakodott szellemébe, amelyet márványpaloták fénye, pávatollak csiklandozása, szolgaság szégyene és éhezők nyöszörgése jellemez?

Ha leszállnak a lágyan ringó hintók bakjáról a nép közé, hogy lássák a sebeket és hallják a jajszót és leültek volna közénk, a porba? Ennek a csillagfényes tavaszi éjnek világos és világító hangulatában is szentül hisszük, hogy égbekiáltó bűn megadni magunkat sorsunknak és reménytvesztetten vonaglani a világ országútján.

Európa spartakuszaivá süllyedjünk, akikről följegyezte a történelem, hogy boldogok csak akkor voltak, amikor aludtak, a szabadságot csak a halál adta meg nekik és egyedüli megváltásokat az öngyilkosságban keresték?

Az egész világ vacog a gazdásági válságban és nincs más menekvés az özönvíz elől, mint fölszabadítani minden energiát, fölébreszteni minden munkakedvet, fölépíteni a köztisztesség és közfelelősségérzet ledöntött a régi magyar tisztesség és puritánizmus törvényeit vasszöges korbáccsal érvényesíteni. Ne mondhassa többé soha senki büntetlenül, hogy ez a porhanyós, jóízü, fekete föld néhánytizezer jóllakott és nyolcmillió kiéhezett ember hazája.

Némuljon el az istenkáromlás és tanuljunk meg magyarul imádkozni!