A királyi család- Kaufmann és Edna Ferber vígjátéka a Vígszinházban

1929 | Április

Ez a történet nem volna leperegtethető egy ügyvéd- vagy egy kereskedőcsaládban. Csak művészek között képzelhető el, mert a művészet a művész számára több mint életpálya, több a hivatásnál is: küldetés és egyúttal szenvedély. S a művész ragaszkodik hozzá, nem tud tágítani tőle s ha erőszakkal kiszakítja magát belőle, előbb-utóbb visszatér. Ebből a gondolatból indul ki az új amerikai vígjáték s ha lemélyítené, megmutatná a különböző karaktereken való tükröződését, belőle emelné ki a különböző sorsokat, akkor lehetne róla mint igazi vígjátékról beszélni. Az amerikai szerzők azonban erre még csak szándékot sem mutatnak.

Csak illusztrálják a kiinduló gondolatot s ürügyül használják arra, hogy egy feltételezett szinész-életmódot vigyenek a szinpadra, bohémes kevertséggel, zajos jövés-menéssel, furcsa luxussal, - alapjában véve úgy, ahogy a "privátok" a szinészéletet elképzelik. Mert a szinész-karakter lényegéből, speciális életfelfogásából és a mesterségből sarjadt komplikációiból, fájdalmaiból és elragadtatásából nem mutatnak meg semmit. S hasonlóképpen ürügy a vézna cselekmény, terjedelmében és súlyában jóformán irreleváns, nem magva a darabnak, csak éppen arravaló, hogy legyen fonál, amire rá lehet aggatni a milieu-rajz csecsebecséit.

Az, hogy a fiatal szinésznő egy csinos milliomos fiú kedvéért otthagyja a pályát és aztán bűnbánóan visszatér, egy gyermekkel gazdagodva, hogy az anyja, a középkorú szinésznő is majdnem megteszi ugyanezt egy középkorú milliomos kedvéért, de mégse teszi meg, nem nagyon fontos és érdekes dolog s vajmi keveset árul el a polgári és a szinészi világ konfliktusából. Annyi súlya van, mint egy jobbacskán megkonstruált operett úgynevezett cselekményének.

A milieu-rajz tehát a fődolog. A figurák: a család tagjai, a nagy öreg szinésznő, a leánya és unokája, bolondos ugrándi fia, a jóbarát öreg szinész, a ripacs-pár tagadhatatlanul mulatságosan izegnek-mozognak, viharzanak, ágálnak, fecsegnek és szavalnak s a szinpad állandóan tele van mozgással. Minden mozog itt, csak a darab áll egy helyben. Néhány jó jelenet kivillan a többi közül s aztán elnyeli a szüntelen zaj.

Csak a végén kapunk valamit, ami több a kabarészerű mulattatásnál: az öreg szinésznő halálát, amint szép csendesen, derülten elszunnyad örökre a karosszékében s holttestét körülveszi a bohémség gyászában is derűs nap fénye. Ez szép, ez íróilag van kigondolva és megcsinálva: vígjáték, mely halállal végződik s ez a halál minden kegyeletsértés nélkül össze van hangolva az egésznek derűs levegőjével.

A szerepek comedia dell'arte-szerűen vannak megcsinálva. Van előírt szövegük, de ez legtöbbnyire nem nagyon fontos, a karakterek csak kontúrokban vannak felvázolva s a szinészeknek kell kitölteni a körvonalakat. A Vígszinház szinészei ezt kitünően csinálják, mindegyikük ad a szerephez a magáéból annyit, amennyi kell.

Góthné vezeti a darabot, sokféle variációt visz az öreg szinésznő szerepébe, bölcseséget, humort, méltóságot, jókedvet, nem tudunk meg róla semmit, de folyton érezzük, hogy valóban nagy szinésznő, akit játszik. Varsányi Irén lényének nyájas melegségével, szívmélységekből jövő derűjével, finom és leegyszerűsített karakterizálásával szinte eltakarja a szerep tulajdonképeni ürességét. Rajnay Gábor a szeleburdi fiatal szinész szerepében megragadja az alkalmat, hogy emlékünkbe idézze groteszk ugrándozásával a Faun egykori sikerét.

Diszkrét, elegáns szinészalakot mutat be Góth Sándor, kis szerepében mozgékonyan szekundál Rajnaynak Makláry, finom, elmosódó jelenség Zombory Mercedes. Somlay és Hajmássy úgy vágják ki magukat művészileg terméketlen poziciójukból, ahogy lehet. Gazsi Mariska és Gárdonyi mulatságos duettet játszanak. Az előadás sokkal jobb és érdekesebb a darabnál. Ebben a rendezésnek is meg van a maga része, olyan kitünően elrendezett csoportokat, mint itt, ritkán látunk szinpadainkon. Góth Sándor a rendező: az ő munkája a fordítás is.