A tőzsde sokat vitatott nyomorusága e héten pánikszerü kirobbanáshoz vezetett. A nemzetközi pénzpiac helyzete és a német reparációs tárgyalások ez ideig meddő volta sokkal gyorsabban kiérlelte a gazdasági válságot, amelyet megjövendöltek, de mégsem várták ilyen hamarosan.

És most kezdenek ráeszmélni a gazdasági körök, hogy nem azoknak volt igazuk, akik az ölbetett kéz elméletét hirdették a tőzsdével szemben, hanem azoknak, akik e sokféle krizistényező beállta előtt legalább azt akarták védeni, ami megvédhető volt.

Most, a válság óráiban, mindenki elismeri, hogy a helyes állásponton azok voltak, akik föl akarták tartóztatni a kontremin apró marodőrjeinek munkáját, meg akarták teremteni a lombardirozás lehetőségeit s végre akarták hajtani azokat a technikai intézkedéseket, amelyek ha nem is alkalmasak egy jó tőzsde megteremtésére, de legalább arra, hogy a kis fosztogatóknak utját állják.

Ma már késő bánat, de a közvélemény joggal kérdezi, hogy miért nem lehetett volna már hónapokkal ezelőtt olyanféle bizottságot kiküldeni, mint aminőt most szerveztek. Vagy igaz az, hogy ez a bizottság megtudja akadályozni a romlás további, mesterséges kimélyesztését és akkor már régen meg kellett volna alakitani, vagy nem és akkor az egész csak tessék-lássék intézkedés.

Komoly tőzsdei körökben biznak abban, hogy a bizottság legalább a fölösleges romlást megállitja, de számonkérik a mulasztást, hogy miért csak most érzik a szükségét, holott ezt régen érezni kellett volna?