Nem örűl a „Hárfa” nagy sikerének, mert: „az az ember, aki verseket írta, nem én vagyok”. – Nem örűl a tavasznak sem és szeretne „mindent visszacsinálni”…

A zárt szanatórium „napos” orvosnője, amikor megtudja, hogy Juhász Gyulát keresem, fölkisértet a „Bizalom-emelet”-re. Keresztül megyünk a kerten… Rőt tujafák, nyírt bokrok, nyirkos levegő, legfölül az ólmos husvéthéfői ég, köröskörül vasrácsos ablakok… Megyünk a „Bizalom-emelet”-re. Itt él Juhász Gyula. Az ápolónő bekopogtat egy üvegablakos ajtón. Senkisem mondja: szabad, de az ablakon kinéz egy fekete fej- „Bogyószeme” sötéten csillog – és szomoruan. Int, hogy bemehetek. Leülünk egymással szemben. Fekete rajta minden. A sűrű körszakálla, a ruhája, nyakkendője – a bőre is napbarnultan sötét. És sötét a kedve, amellyel maga elé néz. Azt mondom neki: - Juhász Gyula, örömhírt hozok! Két napja, amióta megjelent a könyve, mindenki magáról beszél… Kapkodják, megrendülten olvassák… Lása, megjött az az bizonyos nagy siker! Azok is, akik eddig alig ismerték, most, egyszerre, fölfedezték!...

Kezét nyujtja és – sír.

Nehéz, nagy könnycseppek gördülnek végig csüggedt arcán, fájdalmas, tehetetlen könnyek. Igen nagy szívbánatban gyerekek sírnak így. – Drága Juhász Gyulám – küzködik a szó elszorult torkomon – hát így fogadja ezt az örömhírt? Nem érzi, hogy jóra fordult minden?...
Juhász Gyula lenéz a földre. (Eszembe jut verse „A tápai Krisztus”-ról: „Az ország utján függ s a földre néz, arcán szelíd mosoly a szenvedés.”)
- Nem örülök – mondja. - Késő. Nem tudok én semminek a világon örülni. Azokat a verseket megírtam, befejeztem – lehet, hogy már nincs is közöm hozzájuk. Az az ember, aki írta azokat a verseket, nem én vagyok: én beteg vagyok.

Előveszi a zsebkendőt, belétemeti arcát, sír. Nem is tudom, mi mindent mondtam neki, hogy megvigasztaljam. Hálásan nézett rám. De az érveimet visszautasította! Azt mondtam neki többek között: - Tényleg nem a szavak fogják igazán megnyugtatni, hanem a tavasz, a napsütés, amely most fog majd eljönni… Ugye, örül a tavasznak? – Egy pillantást vetett az ablakon keresztül a kertre és… Hamletet idézte: „Ez arany tüzekkel kirakott felséges boltozat előttem nem egyébe, mint undok és dögletes párák összeverődése…”

- Hát a Baumgartner –díjnak sem örült? – kérdezem. Zavartan köhint, ezt feleli:
-Először örültem, de azután itt Pesten, az Akadémia előtt, találkoztam Nagy Lajossal… és elszégyeltem magam. Miért én és miért nem ő? Fejembe huztam a kalapot és ugy éreztem, ki kell szaladnom a világból…

Most már fölenged és beszél mindenről, ami csak eszébe jut: