Pöstyén, szeptember 15.
Abban a tarka nemzetközi társaságban, amely Pöstyén fürdő parkjait elárasztja, mindenki megfordul Scheidemann magas, erős alakja után. A délutáni zenénél a botra támaszkodó köszvényes angol milliomosok, a kedvükért iderándult monoklis francia kokottok és az esti rulettre várakozó – valljuk be – nagyrészt magyar vendégek változatos csoportjaiban naponta föltünik a német köztársaság első kancellárjának érdekes feje csöppnyi kecskeszakállával, kopasz koponyája körül ezüstösen ősz hajával. A délelőtti kurájától és a pontosan félórás délutáni sétától eltekintve.

Scheidemann az egész napot szobájába zárkózva tölti. A szobába lépve, mindjárt kiderül, mivel tölti Scheidemann a nap kilenctizedrészét. Az íróasztalán fekvő hatalmas kéziratcsomóra mutat:
- Az emlékirataimat írom. A könyv hamarosan megjelenik. Azt hiszem, érdekes lesz! Sok tekintetben uj megvilágításban mutatja be Európa politikai életének utolsó 30-40 esztendejét…

- Melyik a legérdekesebb részlete a memoároknak?

- A nagyközönség számára – mondja Scheidemann – mindenesetre az, amely a német köztársaság kikiáltásáról és Vilmos császár lemondatásáról szól. Mivel a császár novemberig nem mondott le, a nép pedig viharosan tüntetett ellene, az volt az érzésem, hogy elérkezett a pszichológiai pillanat a köztársaság proklamálására. Kiállottam a Reichstag ablakába és beszédet intéztem a lent zugó százezernyi tömeghez. „A német nép – mondottam – legyőzte a reakciót, amely nem akarja a békét! A császár elmenekült! Éljen a demokratikus német köztársaság!” Tettem pedig ezt a saját felelősségemre, a párt előzetes utasítása nélkül, de a jóváhagyás tudatában. Könyvemben foglalkozom Vilmos császár pszichéjével. A császárt Németország válságos óráiban nem a haza sorsa érdekelte, hanem hogy a saját és családja vagyonát megmentse. Ez volt az, amit azonnal a lemondás aláírása után levélben kért tőlünk.

Mialatt beszéltünk, sürgönyt kézbesítenek a volt kancellárnak. Loebe, a Reichstag elnöke Scheidemannt, a külügyi bizottság elnökét sürgősen Berlinbe hívja, mert a német nacionalisták vezére, gróf Westarp Briand genfi beszéde miatt a külügyi bizottság összehívását kéri. És a volt kancellár félbehagyja a pöstyéni kurát, utazik haza, vasárnap már Berlinben lesz. Bucsuzóul Briand beszédéről kérdezem.

- Erről most nem beszélek – feleli. – A német külügyi bizottság rövidesen összeül és állást foglal ebben a kérdésben.

- Briand beszédéből az a vád csendül ki, hogy Németország huzta, halasztotta a leszerelést! – vetem közbe.

Scheidemann így válaszol:
- A béke ügye hallatlanul sokat nyerne, ha minden állam, amely a Kellogg-paktumot aláírta, minden évben legalább tíz százalékkal csökkentené hadügyi büdzséjét, hogy ily módon idővel minden állam hadserege a minimumra redukálódjék. Ehhez azonban az kellene, amit a lelkek leszerelésének szoktak nevezni és hogy minden európai állam demokratizálódjon. Mert anélkül, hogy a demokratikus eszmék a népek vérébe menjenek át, nincs általános leszelés és nincs béke Európában!

Halász Imre