Négerek az új francia irodalomban
Azoknak, akik a mai Európát, az európai civilizációt, az európai lelket és irodalmat valami végtelen csömörrel és kétségbeesve szemlélik, mintha a néger nyujtaná a megváltás példáját és szinte egyetlen lehetőségét, - a néger, a fekete, aki eddig legfeljebb csak a kíváncsiakat és a szaktudósokat érdekelte. Ez a néger-áramlat bizonnyal nem ma kezdődött; azonban mai fontosságát az mutatja, hogy ezúttal nem csupán az irodalom és a művészet terére szorítkozik (amit Gide Kongói Utazásán, Philippe Soupault Négerén, vagy Morand Fekete Mágiáján is lemérhetünk), hanem oly tényezőkre is kiterjed, amelyek, az irodalmon kívül, a legmélyebb életforrásainkig érnek.
Pál és Virginiában éppúgy, mint például Loti regényeiben a négerek többnyire meghatóan hű szolgák (Domingo), akik a vad külső alatt gyöngédséget, jó szívet, egyszóval civilizált érzéseket rejtegetnek; s bizonnyal ez a humanitarizmus is hozzájárult előbb a rabszolgakereskedés, majd a rabszolgaság eltörléséhez. Mindez azonban mást is mutat: azt, hogy a XIX-ik század köztudata, vagy ami majdnem egyet jelent: irodalma a négert még alsóbbrendű lénynek tekintette.
Baudelairenél is a néger nő és Afrika kultusza a lírában egyébként oly fontos exotikum járuléka; viszont az ő ilynemű verseinek (Chevelure - Loin d'ici) köszönhetjük azt az új és mély poézist, amely csupa titokzatosság, voluptas és melankólia. Ugyanez a költészet ízzik Delacroix néhány vásznán, Manet Olympiáján és Jeanne Duval-arcképén, s Mallarménak abban a címtelen és homályos szonettjében ("Une négresse par le démon seconée), amely már egy egész tradíció érzéki és szellemi megtestesülése.
Annak az új lélekállapotnak, amely a négert már nem szánalommal és nem mint alsóbbrendű lényt tekinti, hanem olyannak, aki újat is hoz a mi gőgös és fáradt Európánknak, talán Rimbaudnál találjuk a legelső csiráját, Rimbaud kiáltásában, a Saison en Enfer legelején, ahol olyan dacosan száll szembe a mindenható civilizációval: "Az én szemem nem látja a ti világosságtokat.
Állat vagyok, néger vagyok. De engem még megválthatnak." Ebben s az egész költeményben még benne van az az elhatározás, amely a költőt Európából Ethiopiába sodorja, s amelyet csakis úgy érthetünk, mint napjainkban a néger varázslatot. Bernardin de St. Pierre-nek szelid rousseau-i ideológiája itt pusztító s gyujtogató akarattá változik, s ez adja költői hátterét és levegőjét annak az egész, új irodalomnak, amely ma a négerekkel foglalkozik.
Néhány művész, e század legelején, megérezte, hogy mit jelent s mivé lehet a négerek befolyása: Picassonak köszönhető, s Picasso pár barátjának, a néger művészet felfedezése (1907). Ez a tény, kapcsolatban a kubizmussal, legelőször Apollinaire és Cendrars verseiben tükröződik; ugyancsak Cendrars adja ki később híres néger-antologiáját. Az a frisseség és eredetiség, amit a francia festők a néger plasztikában találtak, a nemrég elhalt Lucie Cousturier regényeiben is megnyilvánul; e kitünő írónőnek könyvei közelítik meg tán leghívebben a néger lélek legtitkosabb sajátságait ("Mon ami Fatou" - "Des Inconnus chez moi").
Gide után, akinek Kongói Utja egy állandó megszálltság és varázslat kifejezése s aki ebben a könyvében az ember legmélyebb természetét s ősösztöneit keresi, talán Louis Chadourne-nak útirajzai festik leghívebben a kolóniák néger légkörét. (Le Pot au noir). De megtaláljuk a néger elemet René Crevel Babylone-jában is, ahol egy polgári környezetbe hirtelen betéved egy néger nő, - amellett Soupault s végül Morand könyveiben, akik mintegy utat nyitnak ennek a feltarthatlan áradatnak, amely a tánc, a zene, a költészet, sőt a politika révén maholnap ezen az egész vén Európán végigömlik.
Ami ezt az irodalmat mindenekelőtt jellemzi, az egy új tény megállapítása a civilizáció történetében: a néger elem betörése a fehérek világába. Ez a hódítás, egyelőre, még csak egy bizonyos síkra terjed, azonban máris olyan gyorsan, hogy senki se mondhatja meg, mikor és hol fog megállapodni. A hajdani előítéletek, a gúny és az undorodás a feketebőrűvel szemben, ma már szinte teljesen eltüntek az európai nagyvárosok életéből; s aki csak húsz évvel néz hátra, bizonnyal csodálja azt az utat, amit a rabszolgák gyermekei, az elnyomott faj utódai ily rövid idő alatt befutottak.
Igaz, hogy az Oubanghi-parti benszülöttek s a Morand-novellák szabad négerei egymástól ma már lényegesen különböznek; azonban nemcsak színük miatt sorolhatók egy kategóriába (s tudjuk, mily fontossága van a színnek az Egyesült Államok társadalmában), hanem lelki alkatuk is meglehetősen ugyanaz a temperamentum, s a mágiának ugyanaz a fanatikus kultusza, ami, bizonyos esetekben, roppant erő számba is mehet...
Oly században, mint a miénk, amely nem hisz, vagy alig hisz a haladásban és a civilizációban, amikor az európai ember puhának és közönyösnek látszik az önvédelemben, a néger, a szláv bolsevizmus mellett, az ösztön ős és ritka kitörésének tűnt fel. A négerek vitalitása, őszintesége, élet-étvágya s az a megvető értetlenség, amelyet törvényeinkkel és szokásainkkal szemben tanusítanak, oly jelenség a kultúra mai átmeneti állapotában, amelyet - akár veszély, akár remény - lehetetlen észre nem vennünk, vagy eltagadnunk. Nem csoda hát, ha az irodalom azonnal a maga körébe vonta s ha pár év óta egy új romantika virágzott ki e témakörből.
Ez új szellem hatása egyelőre beláthatatlan, hiszen ezer eszközzel rendelkezik: a mozi, a gramofon, a rádió, minden új találmány az ő szolgálatában müködik. Bármit hoz is a jövendő, azoknak, akik, mint mi is, ebben a zűrzavaros korban élünk, nem lesz könnyű elfeledni ezeket az esztendőket, amikor az egész föld, mint egy sötét gramofonlemez, Joséphine Baker karcsu lába és tánca körül kerengett, amikor ebből a táncból és e bársonyos árnyékokból valami oly részegség és misztikum áradt elő, hogy egy percre már látni véltük a megújult ember szivárványképét...
Francois Gachot
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!