Meddő pályázatok és a közönség nagy részét ki nem elégítő döntések ismét aktuálissá tették a kérdést: helyes-e a pályázat intézménye művészeti feladatoknál?

A nyilvános pályázat intézménye mellett hozható fel, hogy alkalmat ad még ismeretlen, fiatal művészeknek magukra vonhatni a közfigyelmet. Ha nem is kapnak megbizatást, úgy mégis érdekes, jelentős keretben léphetnek a nyilvánosság elé. A pályázat intézménye mellett látszik szólni annak demokratikus, nyilvános jellege. A pályamunkát a közösségnek hozzáférhetővé teszik, meghallgatják a sajtó véleményét. A zsüriben a legkülönbözőbb illetékes tényezők képviselői foglalnak helyet, a döntés szótöbbséggel történik, bizonyos esetekben titkos szavazat útján. A diszkusszió, mely a pályázatok körül felmerül, sok értékes eszme kialakulását indíthatja meg.

Ám vizsgáljuk közelebbről a nyilvános pályázatok eme vélt előnyeit. Ami legelébb is a fiatal művészeket illeti, úgy előttük ma már tárva-nyitva áll a kiállítási helyiségek kapuja. Nincs az a dilettáns és nincs az az extrém irányzat követője, aki ne tudna valamilyen formában a nyilvánosság elé lépni. A mai kollektív kiállítás-rendszer pedig lehetővé teszi, hogy a fiatal művészek sokkal többoldaluan mutatkozhassanak be, mintsem azt egy pályázat megengedhetné.

A tisztára pályázati kiállításoknak alig van publikuma, és a kritika sem foglalkozik kimerítőbben a pályamunkákkal, mint az egyéb kiállítási objektumokkal. A kollektív kiállítás után minden művésznek kijár a sajtóban legalább egy bíráló mondat. A pályázati kiállításnál a pályázók háromnegyed részének még nevét sem említik. A nyilvánosság értékének érve tehát elesik. Lehetett jelentősége akkor, amikor a fiataloknak nehezebb volt kiállítaniok, mint ma, és egy-egy pályázat a közönségből nagyobb emóciókat váltott ki.

A következő érv: hogy pályázatok eldöntésénél a közvélemény érvényesülhet. A közvélemény kifejezőjeként a sajtó szerepel. Nem lehet ehelyütt bővebben rámutatni azokra az okokra, melyek a sajtó közéleti szerepét újabban oly gyökeresen megváltoztatták. A sajtó ma már mind kisebb és kisebb mértékben kritikai szerv, bármely terét is tekintjük a közéletnek. A sajtó hatalmas, sohasem sejtett intenzitású tényközlő szervvé vált, és mértékadó tényezők mint ilyent értékelik elsősorban.

A sajtó kritikájának befolyásoló hatása mindjobban csökken és szinte már csak végletes esetekben nyom a latban. De ezenfelül művészeti kérdésekben a sajtó nem is mindig tükrözi a tágabb értelemben vett közvéleményt. Más módja pedig a közvéleménynek szava hallatására e téren nincs. Végül is a pályamunkákat igen gyakran csak a zsűri döntése után teszik sajtónak és közönségnek hozzáférhetővé. Ami még meggyőzőbben dokumentálja, mily kevés védelmet nyujt a zsűri által produkált esők ellen a közvélemény-nyilvánítás köpenye.

Az utolsó érv a pályázatok mai formája mellett: a zsűri demokratikus volta. Lássuk hát, ki szokott a zsűri tagja lenni? Először is bizonyos hivatalos funkcionáriusok: művészeti, középítési, városrendészeti szakosztályok vezetői vagy titkárai. Adminisztrációs emberek, akiket a művészet szempontjából kilencven százalékban a véletlen állított arra a bizonyos polcra, nem pedig az egyéni hajlam vagy képzettség.

E jogilag többé-kevésbé kitünően iskolázott közigazgatási tényezőknek vagy van valamilyen véleményük a művészetről általában és a modern művészetről különösen (és ez gyakran a rosszabbik eset), vagy pedig nincs és akkor a legközelebbi művészeti tekintély nézetét fogják magukévá tenni, azét t. i., akinek a véleménynyilvánításhoz a legtöbb címmel és ranggal alátámasztott jogosultsága látszik lenni, vagy pedig, egyéni nézet híján, készséggel fognak hajlani a protekció szavára. A zsűri tagjainak másik csoportja hivatalos művészeti intézmények vagy félhivatalos egyesületek exponenseiből áll. Ezeknek az uraknak van egyéni nézetük, igen gyakran jól megalapozott, tapasztalaton és hozzáértésen köszörült egyéni nézetük - de egyéni nézetüket csak ritkán érvényesíthetik.