Molnár Ferenc vígjátéka a Magyar Színházban
Olympia
Azt a dramaturgiát, melyet Molnár Ferenc kifejlesztett a maga számára s amely olyan neki, mint valami szolgálatkész fegyverzet a közönség meghódítására, talán egy darabján sem lehet olyan pontosan megfigyelni, mint az Olympiá-n.
Minden a végsőkig le van egyszerűsítve. Az egész darab hét alakból áll, egy sincs köztük felesleges, a darabban minden komprimálva van ebbe a hét alakba. Nincs jövő-menő személyzet, nem beszélgetnek csakis erre a célra kirendelt alakok azért, hogy tájékoztassák a közönséget arról, ami itt történendő lesz, nem kell senkit előre bejelenteni, vagy bemutatni, az első szavak, melyeket mondanak, már bemutatják őket, a szándékukat s minden jelenet jelzi azt, aminek az utána következőkben történnie kell, de úgy, hogy kiváncsiak legyünk arra, hogy miképpen fog ez megtörténni.
Az első jelenetben, mikor Lina hercegnő ezt mondja Albert hercegnek: "te a császár őfelsége istállómestere vagy" - már tudjuk, miféle emberek közt fog folyni a cselekvény. A következő percben már tudjuk, hogy a főtéma: Olympia hercegnő flörtje egy közönséges huszárkapitánnyal és hogy ez az udvari szabályokkal nem egyező flört a forrása a komplikációknak, már feltünést keltett, szóbeszéd tárgya lett a fürdőhelyen, a szép Olympia bajba fog kerülni.
De nem sok kombinatív erő kell ahhoz sem, hogy eltaláljuk, hogy a komplikációk forrása az ősi "vár és kunyhó" motívum: a hercegnő és a polgári származású ember közti rangkülönbség; amely egykor érzékeny tragédiák témája volt, ma már azonban kellemes és ártalmatlan vígjáték-témává szelidült. Molnár ezzel a téma-felvetéssel kettős célt ér el: kielégíti a mai demokratikus, nagyvárosi polgári közönség sznobizmusát, mely boldog, ha feudális nagyurakat akárha színpadon is lát és kielégíti ugyanennek a közönségnek a demokratikus érzését, amely örül annak, hogy az egyszerű származású ember megállja helyét, sőt diadalmaskodik ezekkel a nagyúri alakokkal szemben.
Közben ad egy bonbont a detektív-filmeken nevelt modern elképzelésnek is egy szélhámos-motívum belekeverésével: a huszárkapitányról a csendőrparancsnok jelenti, a hercegnők elhiszik, hogy veszedelmes nemzetközi szélhámos s ezzel olyan lökést kap a bonyodalom, melynek kezdősebességével gyors tempóban, a legegyenesebb pályán végigfuthat a végső kifejlésig.
Eddig tulajdonképpen nem történt semmi más, mint az álláspontok jelzése, az egyes szereplők egymáshoz való helyzetének, a történetben való álláspontjának megvilágítása, a személyek ezzel szilárdan, világosan, mindenki által érthetően állnak a színpadon s abban a pillanatban, amint a csendőrparancsnok bedobja közéjük a bombát, elkezdenek mozogni a cselekvényben elfoglalt méretük szerinti intenzitással.
A második felvonásban már olyan iramban fejlődik a dráma és úgy van megpreparálva a néző, hogy készségesen elfogad mindent, ami a szinpadon előtte történik. Az író atmoszférát teremtett a szinpadon, atmoszférát teremtett a nézőtéren és ezt a két atmoszférát úgy összehangolta, hogy most már nincs köztük pauza. A szinpadra van hozva a nyolcadik, legfontosabb szereplő, a közönség és érdeklődésével, játékos kedvével, naivra kikészített hiszékenységével részt vesz a játékban.
Molnár, a szinpadi bűvész az ujja körül forgatja. Nagyszerű emberismerő, de az emberismeretét csak másodsorban alkalmazza a szinpadon mozgó alakok kistaffirozására, elsősorban a közönségre vetíti, amelynek minden idegrezzenésére előre reagál.
A közönség persze tudja, a szerző nem megmondta neki, - ez a fontos. - kitaláltatta vele, hogy a kapitány nem szélhámos, hanem valóságos huszárkapitány, az a gentleman, akinek az elején és az eleje előtt mutatta magát. Többfelől hallottam ezt mint megrovást. Ez azonban naiv és hozzá nem értő megrovás. A közönségnek mindig többet kell tudni, mint a szereplőknek, tudnia kell, hogy Jago hazudik, hogy Desdemona ártatlan.
Ebből származik a szinpad és a nézőtér közötti feszültség és ha a néző szeretne felkiáltani a szinpadra és felvilágosítani a szereplőket, ez csak annak a jele, hogy a feszültség megvan, a nézőt érdekli a dolog. Most már az a kérdés, hogy mi fog történni a hercegnő és a magát szélhámosnak tettető kapitány között. Bekövetkezik, amit mindenki sejtett: a kapitány, akibe a hercegnő szerelmes volt s akit gőgből, feudális osztályérzésből könyörtelenül eltaszított magától, most mint szélhámos kizsarolja azt, amit mint gentleman nem tudott megkapni: Olympia egy szerelmes óráját.
Van erre egy nagyszerű fegyvere; a hercegnők iszonyodása a botránytól, a család kompromittálásától, a császár hideg kék szemétől. S a plebejus néző abban a szerencsében részesül, hogy látja a gőgös hercegnők kínos vergődését, látja, milyen képmutatás és gyávaság van a gőgjük alatt, látja őket a pánik emberi vak ösztönében levetkőztetve. Mikor pedig a kalandor szélhámos megkapja, amit a gentleman huszártiszt nem kaphatott meg, Olympia kikényszerített megadásakor teljességében előbújik az író, aki a szinpadi bűvész mögött mindig ott settenkedett.
Ahogy Olympia megadja magát, szóról szóra csökkenő ellenállással, fokozódó érzéki felindulással, úgyhogy az ellenállásnak már csak a szavai maradnak, de a szinésznő ajkán szerelmi vallomássá lágyulva, az érzéki fellobbanás tüzében elolvadva, - ez már nem szinpadi, hanem írói bravúr. A gőgös hercegnőből, aki eddig mindig egy kissé szinpadi alak volt, kicsap az asszony s a szinpadon elömlik az élet.
Azt mondják némelyek, hogy a hercegnő és a kapitány elvonulásával tulajdonkép vége a felvonásnak s az utána következő rövid jelenet az öreg hercegnő és a csendőrparancsnok közt fölösleges. Az anyagot nézve csakugyan fölösleges, de formailag szükséges: az író a felvonásvég banalitását védte ki vele. Egy szerelmes pár az érzékek hevületében elvonul s a függöny legördül - ez olyan mindennapi használatban levő felvonásvég, hogy giccsként hat már. Valami kívánkozik utána, hogy ne legyen felvonásvég. S az a kis jelenet, ami utána jön, szellemesen van kitalálva s lezárja teljesen a téma idetartozó részét.
A mesterség szempontjából különösen érdekes megfigyelni, ahogy Molnár tudatosan elkerüli azokat a giccseket, amelyeket a téma kínál, sőt alighanem rá is erőszakolna bármely más, kevésbé öntudatos íróra. Molnár meg-giccsteleníti a témát. Legjobban a befejezésnél látjuk ezt. Ha a történtekből azt a konzekvenciát vonná le, hogy most már az egyetlen szerelmes éjszaka folytatásaként a valódi huszárkapitánnyá leleplezett Kovács kapitánynak végkép össze kell borulnia a megkezesedett Olympiával, akkor nemcsak a befejezés, hanem visszaható érvénnyel az egész darab ízetlen és gusztustalan giccsé vált volna, úgyhogy talán még a mi giccsen nevelt közönségünk is émelyedne tőle.
Molnár érezte, hogy a befejezésnek fokozni kell a könnyű darab súlyát, ezért választotta a nehezebb megoldást: a kapitány nem a praktikus, hanem a morális konzekvenciát vonja le a történtekből. Elégtételt vett magának egy sérelemért, - tehát most már hiába kínálja neki szerelmét a hercegnő. Elmegy és nem fog többé visszatérni.
Mióta a filmek révén kezd nálunk kifejlődni egy amerikai dramaturgia, amelynek egyetlen tárgyi alapja az amerikai dramaturgia megismerése, a szinházi sikertudók szájában úgy forog ez a szó: happy end, mint a gyermek szájában a savanyúcukor. Néhányan már le is tudják írni. Most is rémülten kérik számon ezt a happy endet. Mit fog szólni Amerika, ha nincs happy end? Ezek a sikertudók nem veszik észre, hogy ez a happy end, a kapitány azzal nő meg s válik végleg szimpatikussá a közönség előtt, hogy így faképnél hagyja a hercegnőt. Ez a szerencsés megoldás, melynek örül a néző-szív. Nem is szólva arról, hogy mennyivel jobb így íróilag, mennyire az egyetlen lehetséges megoldás.
Külön kellene még szólni a dialógus technikájáról, amely a maga nemében példája lehetne a gazdaságos szinpadi beszédnek. Csupa egészen rövid mondat - az egész darabban alig van mellékmondat -, a szavak úgy pattannak ki, nem a szereplők karakteréből, hanem a helyzetekből, mint a villamos szikrák s minduntalan aknákká válnak, melyek később, a megfelelő pillanatban fel fognak robbanni mint hatáseszközök. A személyek minden szavának van szerkezeti célja s minden ötlet a cselekvényben csattan el.
Néha egy-egy vicc-bonbon a közönségnek, egy-kettő a kevésbé kényes igényűnek is, a legfontosabb percekben, mind a három olyan jelenetben, mikor Olympia négyszemközt áll szemben a kapitánnyal, szinte távirati rövidségű szavak, nem is mondatok, a két ember az indulatával, a feszült lelkiállapotával beszél, nem szavakkal. Molnár technikája olyanná teszi a darabot, mint a sporton tökéletesen kiképzett test, melyen semmi háj, semmi szalonna, csak ami szükséges, csupa csont, izom, ideg.
A hét szerepet hét kitünő szinész játssza. Olympiát Gombaszögi Frida, a passzív helyzetben diszkréten a szerepbe vonulva, az izgalmas jelenetekben teljes idegfeszültséggel, Kiss Ferencet én nagyon jónak találom, igen helyesen nem azt játszik, amit némelyek reklamálnak tőle: sima parkettisztet, hanem mokány magyar huszárt. Ami darabosság van benne, az kell a szerephez.
Néha kissé túlmegy a karikatúra okvetlenül szükséges vonalán, de általában kitünő genre-alakot csinál az anyahercegnőből Kertész Ella, egészen az író elképzelése szerintinek látszik Zala Karola, akiben most végre a közönség felfedezte a komikus karakterszinésznőt, és maszkban, mozgásban, beszédben kifogástalan Góth és Stella, - az utóbbi képviseli egyedül a darabban a Magyar Szinház gárdáját. Külön sikere van Hegedűsnek, a csendőralezredes, ahogy ő játssza, a derék korlátoltság tökéletes képe.
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!