Úgy éreztem magamat ezen az estén ő nála, mint egy kis nyugodt szigeten, a háborús katasztrófa, az ország szétszaggatása, a forradalom és a spanyolbetegség szennyes hullámcsapkodása közben. Jóleső, csillapodott érzéssel, nagy barátság örömével a szívemben jöttem el tőle. Attól, hogy Lacika beszélgetésünk közben fejfájásról panaszkodott és le kellett fektetni, nem jutott eszembe megijedni. Másnap délután találkoztam Balázs Bélával s megrettenve hallottam tőle, hogy Margit is, a kis fiú is megbetegedtek spanyolbetegségben s el kellett őket vinni a klinikára.

Ez az este minduntalan az eszembe jut és szomorúvá tesz. Úgy érzem, Kaffka Margit iránt hálátlanok vagyunk mi mind, akik közel álltunk hozzá s az egész nemzedék, mely elmulasztotta, hogy közel állhasson hozzá. Kellett volna valamit csinálni legalább emlékének fentartásáért. Hogy mit csinálhattunk volna, eszközök nélkül, - ellenséges indulatú közéleti atmoszférában, ránk súlyosodó gondok és bajok közepett, azt nem tudom.

A tehetetlenség érzése a mulasztás érzésének képét ölti fel bennem. De az az érzésem is van, hogy a magyar irodalom és közönség nem érdemelte meg Kaffka Margitot. Ma sincs tiszta tudatában annak, hogy mit nyert életével és mit vesztett halálával.

Voltak életének örömei. Tudta élvezni az írótársak, köztük a legkitünőbbek megbecsülését, azt a megértést, melyet tehetsége és írása iránt éreztünk. Tudott vidám lenni jóbarátok társaságában. Nagyon hálás tudott lenni a baráti érzésért, melyet néhányunk részéről tapasztalt. De rettenetes küzdelem volt az élete. Hogy milyen lehetett kislánykora, azt elképzelheti, aki olvasta a Színek és évek című regényt. Volt néhány szép éve az Erzsébet-nőiskolában, volt egy ifjukori szerelme, mely a házasságban csalódást szerzett neki. Érezte az első írói sikerek örömét.

De ezzel aztán vége is. Nem érezhette soha, csak érezhette volna, ha tovább él, a népszerűség gyönyörét, melyre vágyott, mint minden művész. Nem ismerte az asszonyi sikert, a szerelemben való megnyugvást, amelyre szintén vágyott, mint minden asszony. Keserűvé vált szájában a szerelem méze is. Nem élvezhette soha az anyagi gondtalanságot, mindig küzdenie kellett a pénztelenség megalázó nyügével.

Kívánta azt a társadalmi poziciót, melyre származásánál, író voltánál fogva jogot tartott s nem tudta elfoglalni, saját bénító félszegségei és mások közönye miatt. Mindig hajszolt volt, pihenéstelen, nyugodni nem tudó, külső körülményei és belső nyugtalansága miatt. Csak a genialitás tud annyit és olyan kitünőt produkálni, mint ő, olyan kedvezőtlen külső-belső viszonyok között.

Példátlan munkabírás volt benne. Csak el kell gondolni: a Márvány-utcában lakott, Buda legszélén, minden reggel hét órakor a villamoson ült s majd egy órai kocsikázás után, nyolc órára az Angyalföldön kellett lennie, délig tanítania a polgári iskolában a nehezen fegyelmezhető proletárgyermekeket, délben megint egy egy órai villamosozással haza, gondoskodni a maga és kisfia ebédjéről, a lakásról s minden más háziasszonyi teendőről. És ezalatt írta a Színek és évek regényét, néhány hónap alatt, közben egy sereg novellát, cikket. S az ő írása teljes idegfeszültséget, erőltetett koncentrációt kívánt, nem volt könnyű játék-munka.

És közben krajcáros gondok is nyomasztották. Nincs, aki ilyen nyomások alatt ilyen munkát tudott volna végezni. Hogy mi értéke volt annak, amit csinált, arról most nem akarok beszélni, most csak emlékezni akarok rá. Ez a kínlódó, nyugtalan asszony a mi korunk magyar irodalmának legelső sorában áll, nagyon kevesedmagával és minden kor magyar asszonyai között a legnagyobb tehetség, a leggazdagabb elme.

1918 december elsején délután az Akadémiában tartottuk a Vörösmarty-akadémia alakuló ülését. Már együtt voltunk mind, mikor közénk lépett Hatvany Lajos, magából kikelve, sápadtan és felindult hangon közölte velünk: most kaptam a hírt, hogy Kaffka Margit meghalt. Az ember életében ritkán adódik alkalom, hogy egy pillanat tragikus súlyát teljesen átérezze. Kaffka Margit halálhírét hallani e pillanatok egyike volt.

Schöpflin Aladár