Budapest művészi életében sokáig hiányoztak azok az intím kis szalonok, melyek egy-egy művész kollekcióját látják vendégül. E kis szalonok sokasága (és nem a reprezentatív kiállítások) teszik Párizst a mai művészet centrumává. A Tamás-szalon első kiállítása, melyet Egry képeinek és Medgyessy kisebb plasztikáinak szentel, meglepően dokumentálja, mennyivel mélyebb benyomást tesz egy igen lelkiismeretesen megválogatott kis kollekció a sok helyet elfoglaló és sohasem harmonikus kollektív kiállításnál.

Fáraszt és dekoncentrál a folyton változó beállítás, melyet csoportkiállítások a szemlélő részéről követelnek; lehetetlenné teszi a nyugodt elmélyedést, a csendes, meghitt konverzációt alkotás és szemlélő között.

Egry József képei megkövetelik ezt a nyugodt szemlélődést; bár első pillanatra érdekelnek és tetszenek, igazi értékeik gazdagságát csak a szeretetteljes áhitozónak nyitják meg. Mert Egry művészete kozmikus, ha e kissé kopott szó alatt azt a művészetet értjük, mely emberi potencián túli erőket sejttet; erőket, melyek a kozmosz megfoghatatlan történéseit ugyanoly megfoghatatlanul és kifürkészhetetlenül érzékeltetik. Az érzékeltetés eszköze Egrynél: a szín, a fény, a dinamika. Külön érezzük mindegyiket és a hármat mégis egyben, egymást áthatolón. A szín rőten, kéken, sárgán törik, belehalványulva a lég elillanó hígságába.

A fény árad és áttolul, nem tudni honnan, nem tudni merre, vág és átitat, szüremlőn és ellenállhatatlanul. A dinamika meg a legkövethetőbb formát ölti: vonallá lesz, irányt mutat és feszül; testet ad, de ez a test nem határolt és szilárd, hanem felhullámzó és egybenyomuló. Szín, fény, vonal pedig egymásbahatol. Nem bomlik és foszlik, mint a panteisztikus impresszionizmus, hanem egymásbafeszül és egymásbaölelkezik. Érezzük a hármat, de egyben.