Geológusaink szerint egész szénvagyonunk 442 millió tonna.
Fejenként és évenként 8 és fél mázsa szenet fogyasztunk, amely 8 millió emberre számitva 60 év alatt körülbelül kimeritené a magyar föld szeneit.

Ez a legnagyobb magyar problémák egyike!
Talán még a numerus clausus ügyénél is nagyobb, de azért még senkinek sem jutott eszébe, hogy azért verjen be egy ablakot, mert a probléma megoldása egyre késik. Pedig ennek a problémának, amely többek között nemzetvédelmi szempontból is a legfontosabb, van megoldása.

A kereskedelemügyi miniszter ur még egyszerü mérnök korában agitált amellett, hogy az energiakérdés megoldása legnagyobb nemzeti föladatunk. Az ő előadásából tudjuk, hogy a megoldás abban van, hogy nagymennyiségü olyan olcsó szene van az országnak, amelyet semmi másra nem lehet használni, mint energiák átalakitására és azt is ő tőle tudjuk, hogy milyennek kell lennie energiagazdálkodásunk helyes alapelveinek.

Eszerint a jó szenekkel takarékoskodnunk kellene, a fütésre alkalmatlan szeneket kellene energiákká átalakitanunk és továbbá olyan centrálékat kellene létesitenünk, amelyek egységesen látnának el nagy területeket, vagyis ugy, hogy ezek a centrálék, például az Alföldön ne csak a nagy hasznot hajtó városokat, hanem a tanyák világát is ellássák, ahol pedig, amint tudjuk, még most is száritott trágyával fütenek.

Ha most mindezekhez még azt is hozzágondoljuk, hogy tavaly a külföldről hozott háztartásbeli szén 23 millió pengőt, a tüzifa pedig 33 millió pengő értéket képviselt és, ha tehát ez a két tétel már magában több mint 17%-át tette ki a külkereskedelmi mérlegünk passziv saldójának, akkor előttünk áll ennek az egész kérdésnek redkivüli fontossága és megoldásának sürgős szükségessége.

Most azt olvassuk a német hirlapokban, hogy a Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaság, amelyik eddig 10 millió pengőt fektetett bele a villamositási vállalataiba, ujabb tőkéket akar beszerezni, hogy ebbeli munkáit folytassa. Az uj tőkéket vagy saját tőkéjének fölemelésével, vagy egy uj részvénytársaság alakitásával akarja megszerezni.

Az a kérdés vetődik föl, hogy vajjon ezek a törekvések megfelelnek-e azoknak a villamositási és energiagazdálkodási elveknek, amelyeket Herrmann miniszter ur és vele együtt összes müszaki szakértőink elfoglaltak és nem fenyeget-e az a veszély, hogy a Salgó és vele együtt a többi vállalatok, amelyek tudvalevően külön-külön szerződéseket kötnek az alföldi városokkal, ezzel olyan helyzetet teremtenek, hogy mire az energiatörvény elkészül, már nem lehet annak érvényt szerezni, mert szerzett jogokat fog érinteni.

A kereskedelmi miniszter ur azzal ült bele a miniszteri székbe, hogy ezt a kérdést sürgősen meg fogja oldani. Azóta mulnak az évek, de az energiatörvény még mindig késik. Mi az oka ennek? Miféle akadályok merülhettek föl, hogy ez a javaslat még mindig nem fekszik a Ház előtt?

Olaszország, amely a szénkérdésben körülbelül olyanféle helyzetben van, mint mi és amelynek nemzetvédelmi politikáját a világháboruban is jórészt az döntötte el, hogy nem volt szene, egyetlen intézkedéssel megoldotta az energiagazdálkodás kérdését. Ez év áprilisában rövid törvényben fölhatalmazták a kormányt, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket az ugynevezett olcsó szeneknek centrálék utján való fölhasználására. És azóta egyre-másra alakulnak a nagy területeket ellátó, egységes elvek szerint müködő olasz centrálék.

Mi akadálya van, hogy a kereskedelmi élet passzivitásának leépitését ezen a döntő ponton megkezdjük!