Képeink egész galériáját adják a beszélő, olykor a regényeket föltáró kezeknek. Vessünk csak egy pillantást az odaadó kézre. Ha nem is látnók mögötte a mosolygó leányarcot, magán a gyöngéden, lágyan egy férfikézbe belesimuló női kézen is meglátszik, hogy a szerelem boldogsága tette szelíden, nyájasan hajlékonnyá.

Viszont abban a másik merevujjú, ijedten kinyílt női kézben milyen sok a megdöbbent visszautasítás! Mintha azt mondaná ez a rideg kéz: „Jaj, ne nyúlj hozzám, félek tőled, ne bánts, nem kellesz!”

Milyen más az a két kacér kéz, amely  képünkön incselkedik. Csupa görbület, csupa hajladozás, csupa kanyarulat. Oly kezek vannak előttünk, amelyeknek nincs határozott beszédük. Biztatnak is, nem is, ígérnek is, nem is, beismernek is, tagadnak is, szóval kacérkodnak annak rendje és módja szerint, nyilvánvalóan úgy, mint nem nagyon megbízható gazdájuk.