Debrecen, március 4.
Bethlen István gróf miniszterelnök felesége társaságában és negyven kormánypárti képviselő élén vonult be Debrecenbe, hogy elmondja hetek óta országos érdeklődéssel várt beszámolóbeszédét. Mindenki szenzációkat várt és a szenzációk nem maradtak el.

A miniszterelnöki beszámolóbeszéd nem kevesebb, mint két óra hosszat tartott, az – ugy látszik – szándékosan elhanyagolt belpolitikai rész azonban teljesen háttérbe szorult a külpolitikai fejtegetések mögött, amelynek teljes sulyukkal és határozottsággal nem annyira az országnak, mint inkább Genfnek szóltak. A belpolitikai beszámolóknak legnagyobb meglepetése a következő jelentés volt:
-Elérkezett az ideje annak, hogy a kormány kivételes hatalmát megszüntessük és visszavesszük a nemzet közéletét a közszabadságok tekintetében legalább abba a helyzetben, amelyben a háboru előtt volt.

Nyomban e kijelentés után a szakszervezetei törvény szükségességét fejtegette, de ez már nem szüntethette meg a kormánypárt jobbszárnyához tartozó képviselők feszengését, amely csak fokozódott, amikor a miniszterelnök a hitbizományi reform sürgősségéről és arról beszélt, hogy a társadalom kibékítésének jegyében kell megoldani a közigazgatási reformot is.

A közönség körében szépszámban képviselt ellenzéki civisekre jó hatást tett, hogy gesztusai megélénkültek, érezte, hogy kapcsolatot talált az Arany Bika-szálló nagytermét zsufolásig megtöltő közönséggel. És még valami, ami a miniszterelnöki beszámoló külsőségeihez tartozik: a beszédnek Bethlennél szokatlan kidolgozása. Ebben a beszédben nincs semmi rögtönzés, csupa megfontoltság minden szó.

A miniszterelnök jól tudja, hogy ezeket a szavakat néhány perc mulva már az eredeti címzettnek, a külföldnek továbbítja telefon, táviró, rádió. Feketekeretes cvikkerével a kezében gesztikulál és minduntalan beletekint gondosan előkészített jegyzeteibe. Látnivalóan vigyáz arra, hogy egy pillanatra se lépjen ki beszédének előre megszabott kereteiből. Békereviziós szózatának érdekes bevezetője volt, amikor Olaszország említésénél a nagyterem szinpadán mögéje fölsorakozott kormánypárti képviselők és főispánok fölállva tapsolták s éljenezték Olaszországot és – Mussolinit.

A percekig tartó ünneplés láza átragadt a közönségre is. Bethlen ettől kezdve egyre nagyobb hévvel folytatja beszédét, polemizál s kisántánttal, fejtegeti az irredentizmus fogalmát. Nagy sikert arat azzal a kijelentésével, hogy „a magyar közönség szájára mi lakatot nem tehetünk”. Ha a fenyegető kisántánt a cukor és a vessző gyerekszobába való politikájával kisérletezik, erre csak az a válasza, hogy „a vesszőtől nem félünk, a cukornál pedig tartalmasabb koszthoz vagyunk szokva”! Németország lemondhatott Elzász-Lothariagiáról, mi azonban fajunk egyharmadáról örökre le nem mondhatunk.

A magyar nemzet kapura szögezné az a férfiut, aki egy második Trianont aláírna.

A mai határokra végleges békét fölépíteni nem lehet… Ezek és ezekhez hasonló kifejezések izzó és elkeseredett irredenta hangulatot teremtenek a zsufolt teremben és a csaknem kétezer főnyi közönség lelkében. Röviden ismerteti a szentgotthárdi incidens hátterét és határozottan tiltakozik az invesztigációnak, a beruházásnak  még a gondolata ellen  is, majd így fejezi be beszédét:
- Hungária asszony békés asszony, de szive csak annak nyilik meg, aki őszinteséggel és jóindulattal közeledik hozzá.

Tapsba fulladnak az utolsó szavak, de mintha Bethlen maga is érezné, hogy a közönség kitörő lelkesedése és ünneplése most már nem a miniszterelnöknek, nem a kormánypárt vezérének, hanem az ajkán megnyilatkozott békereviziós eszméknek szól.