Ha a sok csodálatos, ezer fényben csillogó, szikrázó tűzijátékra, mely gyermekkorunkban fantáziánkat annyira izgatta, visszaemlékezünk, eszünkbe jut, hogy a sok titokzatos holmi között volt egy „ezüst-papír”-ba csomagolt kis kúpocska, mely a legnagyobb meglepetést tartogatta számunkra.

Ha ugyanis e kis kúpocskának csúcsát meggyujtották, valami fekete szörny tekergett elő, mely félelmesen növekedett, mindig hosszabb és hosszabb lett, már a métert is meghaladta, s végül ott feküdt összecsavarodva, gombolyagban, egy ijesztő fekete kígyó, a „Fáraó kígyója”.

Csak kevesen tudják, hogy e kis kúpocskának anyagát, a higanyrhodanidot, mely melegítéskor ilyen fantasztikus módon változtatja meg térfogatát, egy fiatal, elsőéves orvostanhallgató fedezte fel, Wöhler Frigyes, több mint száz évvel ezelőtt, midőn marburgi szállásadójának legnagyobb bosszúságára lakószobáját valóságos laboratóriummá alakítva át, egész nap ciánvegyületekkel kísérletezett.

Wöhler Frigyes nevét mindenki ismeri, aki a szerves kémiával foglalkozott, hiszen ő az a tündöklő csillag, mely egy új tudománynak, a szerves kémiának születését hirdette, s megjelenésével eloszlatta azt a sűrű ködöt és homályt, mely a középkor alkémistáinak örökösedképpen lebegett a szerves világ anyaga felett.

Jelen századunk első évtizedei a centenáriumok kora. Már megünnepeltük az irodalom, művészet, tudomány nagy géniuszait. Felidéztük Newton, Laplace, Petőfi, Beethoven, Darwin halhatatlan szellemét, s az idei 1928-as év nekünk szerves kémikusoknak is meghozta az első és legnagyobb ünnepünket.

Ünnepeljük a mi tudományunknak, ennek a százéves ifjú óriásnak megöletését és ünnepeljük Wöhler Frigyes-t, aki száz évvel ezelőtt azt a szimbolikus kis kúpocskát meggyujtotta, amidőn 1828-ban berlini laboratóriumában mesterséges úton előállította az első szerves vegyületet, a carbamidot. S a „Fáraó kígyója” megmozdult, előbújt a bűvös kúpból és soha nem álmodott nagyságra növekedett és növekszik még ma is, az egész Földet beborítva, s ki tudná megmondani, hol lesz, s lesz-e egyáltalán megállást?

A mai kor gyermeke nehezen tudja magát beleélni abba a száz esztendő előtti időbe, midőn a közfelfogás szerint a szerves vegyületeknek a növényi vagy állati testben való keletkezése egy titokzatos erőnek, az életerőnek működésétől függött.

A növényi vagy állati szervezetben vegyületeknek mesterséges úton előállítását akkor épp oly képtelenségnek tartották, akár egy élőlénynek mesterséges úton való előállítását. Csak az élő szervezetben lökődő életerő, a vis vitalis, képes ily „szerves” vegyületeket készíteni, s a laboratóriumban kutató kémikus csak a holt, „szervetlen” kőzetvilág anyagával foglalkozott.

De a kémiai kutatoknak serege akkor már régen várta az Eljövendőt. A jelen mindenfelé mutatkoztak. A növényi és állati szervezetekből elkülönített vegyületek ugyanolyan kristályformákban ismertekké, mint az ásványvilág vegyületei, a kémiai összetétel törvényei ugyanúgy érvényesek voltak itt is, mint amott s mindinkább erősebbé vált a remény, hogy az a válaszfal, mely az élő és a holt világ között meredezett, le fog omlani.

S ekkor már ott kísérletezett a kémia komoly harcosai között egy kis fiúcska, Wöhler Frigyes, a frankfurti gimnáziumnak valami kitűnő tanulója, akinek a latin grammatika és a matematika helyett egyetlen törekvése az volt, hogy - a konyhában káliumot állítson elő.

És a huszonnyolc évessé serdült ifjú 1928-ban ledöntötte azt a falat mely két világot választott el egymástól. A ciánsavas ólomból és ammoniákból előállította laboratóriumában a karbamidot, ezt a kiválóképen állati terméket, megdöntötte a „vis vitalis” elméletet.

A tudományos világ kitörő üdvrivalgása kísérte a „Fáraó kígyójának” a leomlott falak közti legelső megmozdulását, a szintétikus szerves kémia megszületését. S ekkor a romok között egy rohanó, lüktető élet soha nem tapasztalt fejlődése indult meg.

A szerves kémia oly hallatlan virágzásnak indult, hogy az elrepült rövid száz év alatt nemzeteket tett gazdaggá, hatalmassá, virulóvá, s az emberiségnek mindent meghozott, ami örömet és fájdalmat, boldogságot és boldogtalanságot, áldást és átkot, kacagást jelent.