*

Az ember összehasonlíthatatlanul többet jelent, mint amennyit róla gondolni szokás, és többet, mint amennyit maga gondol önmagáról. Amikor így beszélek, a teljesen konkrét, egész sereg fogyatékossággal és hibával ékes emberről beszélek, a nagy bűnösről, felebarátjával és önmagával szemben. Ismeretes, hogy hét halálos bűnt hord magában.

Irígy, de évezredeken keresztül irígyelve a madarak repülését, maga is megtanúlt madárként repülni.

Pénzsóvár, de belőle táplálkozva, számtalan kincset teremtett meg, köztük pompás gépeket is, amelyek már jelentékenyen megkönnyítik munkája terhét.

Kéjvágyó, de a nőhöz való bűnös vonzalmában annak elcsábítására és a maga ékesítésére kitalálta a halhatatlan szépségű költészetet.

Hazug - kigondolta azt, ami nem volt: a gyönyörű mítoszokat, az Olimpusz vidám isteneit és ellenségüket, Prometheust, kigondolta a Walhallát és a Sátánt, a sok tündérmesét és rendkívüli embert, Don Quijote-ot, Robinson Crusoe-t, Hamletet, Faustot és néhány tucat hozzájuk hasonlót.

Zsugori - mert mégis túlságosan sajnálja, hogy az általa már elértnél jobbnak elérésére használja fel erőit, és túlságosan szeret értéktelenségeket gyüjteni.

Büszke, de én azt hiszem, hogy ez nem bűn, mert amióta az ember járni kezdett a hátsó lábain, a mellsőket pedig a legművészibb szerszámmá fejlesztette az össze szerszámok közül, joga van, hogy büszke legyen magára.

Lusta - s ez tényleg a legsúlyosabb halálos bűne, mert éppen lustasága és időelőtti nyugalomvágya okozza, hogy olyan lassan változtatja meg szégyenletes és kínos életfeltételeit.

Ezért én azt mondanám az emberről: ez a legtalányszerűbb lény az összesek közül, amelyek a földet lakják; lény, határtalan képzelőerővel, olthatatlan teremtés-szomjjal, saját alkotásainak merész rombolás-szenvedélyével megáldva, lény, amely képes önmagát elfogulatlanul kigúnyolni, de képtelen önmagán csodálkozni. Valószínű, hogy a bölcsek, akik szívesebben látják az embert állatbőrben, azt fogják mondani, hogy pávafarkkal díszítettem fel.

*

A halálos bűnökön kívül, amelyeknek egy része csak ékesíti, mint ismeretes, számos apró-cseprő vétek is piszkítja és szennyezi az embert.

De nem vagyok moralista, ez a fentmondottakból világos; az apró-cseprő vétkek limlomjában nem fogok böngészni, mert szerfelett károsnak tartom ezt a foglalkozást. Károsnak - mert éppen a kis emberi gyarlóságok tüzetes vizsgálatának és aláhúzásának lehet tulajdonítani a világ szigorú bírái szempontjából kényelmes, de az emberre magára lealázó azon "köznapi" felfogást, amely az emberre, mint természettől fogva jelentéktelenségre tekint. Ez a felfogás nagyon kellemes a "lelki tisztaság", szelídség és azon, időtlen idők óta "uralkodó eszmék" iránt való engedelmesség kedvelőinek, amelyeken a ma már gyökeréig elrothadt "társadalom" is alapul.

Ez a felfogás megengedi, hogy úgy nézzenek az emberre, mint például nyersanyagra, vagy legjobb esetben "félgyártmányra" Lábaik alá tiporva az embert, a moralisták monumentálisan emelkednek fölé a magasba, és ez teljesen kielégíti őket.

Azt természetesen nem akarom kétségbe vonni, hogy az ember néha szívesen igazolja jelentéktelenség-nevét; magam is nem ritkán láttam ilyennek. De szilárdan tudom, hogy a "szociális nevelés" feltételeiből kifolyólag az embernek nagyon könnyű "rossznak" lennie, és hogy túlságosan kevés oka van arra, hogy "jó" legyen, ha pedig mégis jó, úgy ez az ő személyes érdeme. "Rosszasága" szempontjából az ember kevéssé érdekes és nem ezért csodálatos.

Én szerintem az ember természeténél fogva nagyvértanú, akiben nincs meg a vágy, hogy szentté legyen, és világi ügyekbe merülve egyszerűen nagyemberré vált. Defoe, Lomonószov, Rousseau, Puskin, Byron, Muszorgszkij, Mengyeléjev, Lesseps és száz és száz hozzájuk hasonló, - íme az ember természeténél fogva. Remélem, hogy senkit sem sértek meg, ha emlékeztetek arra, hogy a felsorolt zseniális emberek közül néhány nagyon "kétes erkölcsű" volt.

Úgy látom, hogy nagyon hasznos volna az életre "pesszimisztikusan" nézni, az emberrel szemben viszont a lehető legnagyobb optimizmussal viseltetni.

Ellenmondás? Nem; ugyan miért? Az élet egyelőre még mindig kitünő mesteremberek nem sikerült műve.

Az emberről való ez a felfogás már nem engedi meg, hogy úgy nézzünk rá, mint jelentéktelenségre, mint épületkőre valaki másnak a jólétéhez; s ugyanakkor ez a felfogás elősegíti, hogy az ember elégedetlensége a maga munkájával fokozódjék. Az élet mindig elég rossz lesz ahhoz, hogy a vágy a jobb után ki ne aludjék az emberben. Ebből, persze, nem következik, hogy annak, aki érzi magában a lángelme fellobbanásait, feltétlenül olyan botrányosan kell viselkednie, mint néhány mai fiatal író tette és teszi Oroszországban. 15 és 25 év között csaknem mindenki lángésznek érzi magát, de az esetek legtöbbjében olyasmivel állunk szemben, mint az ál-terhességnél: a szimptómák ugyanazok, de a belső üres.

*

Oroszországban a fiatalság még sohasem írt ilyen tömegesen verset és prózát, - azt lehet mondani, hogy a szenvedély az irodalom iránt epidémikus jelleget öltött. Én természetesen nem teszem magamévá azt a feltevést, hogy az irodalom csak mint "könnyű munka" csábítja a fiatalságot. Először is, ez a munka egyáltalán nem könnyű, és másodszor, teljesen világosan látjuk és érezzük, hogy a fiatalságnak a "lét benyomásaival" való telítettsége adja a tollat a kezébe. Legalább kétszáz olyan könyvet olvastam el, amelyet fiatal írók írtak és így felteszem, hogy jogom van beszélni róluk. Nem tartozom azonban azok közé az emberek közé, akik, bár maguk nem tudnak úszni, másokat tanítani akarnak az úszás művészetére.

 

Engem az a kérdés érdekel, hogy milyen álláspontot foglal el a fiatal irodalom minden dráma, regény és elbeszélés hősével, az "élet urával", - az emberrel szemben, aki ellensége az őt körülvevő természetnek, megteremtette az első erőinek felismerése és leigázása útján a "második természetet", és ellensége az "ódon Ádámnak" is önmagában. Nekem úgy tetszik, hogy az ódon Ádám érthetőbb és érdekesebb a fiatal irodalomnak, mint Prometheus, az égi tűz elrablója és az istenek ellensége. Az összes könyvekben a tegnap embere cselekszik, - és gyakrabban nem is cselekszik, csak beszél, - apró-cseprő vétkektől, nagy és merész halálos bűnök szilánkjaitól piszkosan és beszennyezve.

Természetes, hogy a kis bűnös is jó anyag a nagy művész számára, ha a művész túlozni képes annak jelentéktelenségét, mint Dosztojevszkij tette, aki jól tudta, hogy az igazi művészet általában és mindig többé-kevésbé túlozza a valóságot.

A fiatal irodalom számára az ember még mindig jelentéktelenség marad, jóllehet sokan a szerzők közül hősnek látták a tíz év folyamán, néhányan pedig maguk személyesen is részt vettek a hősi eseményekben. És mégis, az ember ember maradt a szemeikben, azért, hogy forrása legyen, és nem azért, mert forrása a minden ellenállást legyőző, legbámulatosabb energiának.

Rövidebben szólva - és a mondottakat megismételve - még mindig a régi orosz embert "írják le" és olyannak, mintha az átélt tragikus évek semmit sem változtattak volna meg benne. Nem tudom hinni, hogy ez igaz. De még ha igaz is volna, - még ha él és a legkevésbé sem változott is meg a régi ember, - vajjon ő jellemző-e a mi időnkre? E típus emberei legtöbbnyire - Lázárok, akiket még a művészet csodás ereje sem támaszt fel. Azután: a boxban van egy nagyon szép szabály, amely minden becsületes ökölvívóra kötelező: "a fekvőt nem ütik", még ha mozog is.

A haláltusa görcseinek fényképezése hasznos is lehet az orvostudományra nézve, de ennek a foglalkozásnak nincs köze a művészethez. Még egy nekünk kellemetlen embernek a szellemi haldoklása is ellenszenves látvány, éppenúgy, mint a fizikai halál látványa, amelynek legyőzéséről oly merészen és makacsul ábrándozik manapság a mi emberi tudományunk.

Fényképek sikeresen szolgálhatnak gonosztevők elfogására, de gyakrabban - a falak elcsúfítására "a természet szép zugaival", rokonszenves kisasszonyokkal, híres művészekkel és egyéb ritkaságokkal. Az irodalomban még kevésbé helyénvalók a fényképek.

Az ember-elvtárs oly vakító fényben ragyog, hogy már egyáltalán nem is látható, az ember-ellenséget pedig rendszerint egyszínű feketének és csaknem mindig hülyének ábrázolják. Nem hinném, hogy ez helyes volna.

Ahol két ellenség van - ott két hős van. Az írónak, aki művész akar lenni, kissé történésznek is kell lennie, és tudnia kell, hogy az ellenség nagyon jó tanító a harc terén, habár drágán adja is a leckeórákat. És mindig hasznosabb, ha az ellenséget erősebbnek látjuk, mint amilyen a valóságban.

Lehet, hogy nem lesz teljesen idevágó, de mégis elmondok valamit az ellenségről.

*

Amikor kilenc-tíz éves voltam, volt egy velem egykorú ellenségem, Vaszjka Kljúcsarev, egy tisztviselő fia, rendkívül bátor ökölvívó, sovány, de hajlékony, mint egy acélrúd. Minden találkozásunknál összecsaptunk, véresre vertük egymást, és könnyeink csurogtak, de nem annyira a fájdalomtól, mint inkább bánatunkban sírtunk: a győzelem nem volt egyikünk oldalán sem. Összeverjük egymást és erőtlenül szétválunk, szégyenletes könnyekkel a szemeinkben; újabb találkozásnál pedig - ismét megvívunk, és ismét nincsen győzelem. Egész télen át arról ábrándoztam, hogy úgy összevertem Kljúcsarevet, hogy kénytelen lesz elismerni győztesnek; ő persze, ugyanennek az ábrándnak élt, és mint gyermekek, kegyetlenül gyűlöltük egymást.

Pünkösd hetében találkoztam Kljúcsarevvel a Fonó-uccában, amely egy egész nyáron ki nem száradó posványról volt híres; azt mondták, hogy egy ló merült alá benne. Az ucca egyik oldalán kertek kerítései húzódtak, a másik oldalon pedig ütött-kopott vityillók álltak, amelyek előtt fa-pallók voltak lefektetve. Ezeken a pallókon jött velem szemben az ünneplőbe öltözött Kljúcsarev.

Támadni akart, de megcsúszott, elesett, és karjai csaknem könyökig belesüppedtek a sárba. Felsegítettem, Kljúcsarev hátrált egy lépést és inge bepiszkolódott ujjait nézve, ferde mosollyal mondta:

- Elnáspángolnak.

- Hát aztán?

- Elnáspángolnak, - ismételte; azután felsóhajtott és megkérdezte:

- Téged ki ver?

- A nagyapám.

- Engem meg az apám.

Arra gondoltam, hogy az apa is bizonyára fájón ver, és meg szerettem volna vigasztalni ellenségemet.

- Pünkösd van, - mondtam. - Talán nem kapsz ki...

De Kljúcsarev reménytelenül csóválta a fejét.

Azt ajánlottam erre, hogy mossuk ki az ujjakat. Némi habozás után, szótlanul beleegyezett.

Egyik végével az ucca egy nem mély szakadékba torkolt, amelynek fenekén egy tócsa volt: Gyuk-tónak hívták. Kljúcsarev levetette az ingét, én térdig beleálltam a tóba és kezdtem a sarat kimosni. Borús, hideg nap volt, ellenségem reszketett és nagyon bánatos szemekkel nézte, hogy milyen bátran gyúrom az inget. Mikor az sötétbarna színűből sárgává fakult, Kljúcsarev halkan megjegyezte:

- Hiába; látni, hogy sáros.

Egy darabig gondolkoztunk, majd elhatároztuk, hogy megszárítjuk az inget. Abban az időben már rászoktam a dohányzásra: pompás "Perszicsán"-cigarettákat szívtam, tíz darabot három kopekáért, s a zsebemben mindig akadt kénes gyufa. Kimásztunk a szakadékból, egy üres telken, egy rég leégett kovácsműhely romjai közt, máglyát gyujtottunk és hozzáláttunk az ing szárításához. Hallgattunk. Miről beszéljenek ellenségek?

Az ing a füsttől megfeketedett. Két helyen kiégettük: az egyik ujj megperzselődött, a háton kerek lyuk tátongott. Ezen már nevetni kellett. El is nevettük magunkat, persze nem nagyon vidáman. Amikor Kljúcsarev nagynehezen felhúzta a még nedves inget, hegyes arcát teljesen bemázolta korommal és összeráncolt homlokkal mondta:

- Megyek haza. Ma már nem fogunk verekedni.

Elment. Sajnáltam. És becsületszavamra: ezen a napon szivesen tartottam volna a hátamat az apja virgácsa alá.

Néhány nap múlva ismét találkoztam ellenségemmel és megkérdeztem tőle:

- Megvertek?

- Semmi közöd hozzá, - mondta és ökölbe szorította a kezeit. - Állj fel, kezdjük!

Úgy emlékszem, hogy még elkeseredettebben verekedtünk, mint valaha, de eredmény nélkül. Ellenségem egy kerítésnek támaszkodott s vért fújt ki betört orrából.

- Megerősödtél, - mondta.

- Te is, - feleltem egy kőkockán ülve; szememet vér futotta alá, és ajkam fel volt repedve.

Ezzel elváltunk; szavainkban nemcsak bánatos irígység csengett; hanem talán kölcsönös megbecsülés is, homályos tudata annak, hogy nemcsak ellenségei, de tanítói is vagyunk egymásnak. Ez után még kétszer vagy háromszor verekedtünk, de nem tudtuk eldönteni, hogy ki a győztes és ki a legyőzött, mert azt sohasem mérlegeltük, hogy melyikünk kapott többet és fájóbbat.

Augusztusban, kétnapos záporeső után, a szakadékban találkoztam Kljúcsarevvel, a Mező-ucca végén; egy kidőlt kerítésen ült, tenyereivel feltámasztva állkapcsait, s amikor felemelte az arcát, láttam, hogy bátor szemei vörösek és dagadtak.

- Nem akarok verekedni, - mondta.

- Félsz? - kérdeztem, hogy ingerkedjem vele; de így felelt:

- Meghalt a nővérem. Ez még nem volna olyan nagy baj, kicsi volt, még csecsemő; de van rosszabb újságom is: beadnak a hadapródiskolába.

A hadapródiskola, egy óriási épület a várban, csak annyiban különbözött számomra a szintén óriási fegyháztól, hogy az iskola fehér volt, a fegyház pedig kellemetlen-sárga színű. A nagy házak mind ellenszenvesek nekem, a kis embernek, mert az volt a gyanúm, hogy unalom rejtőzik bennük, amelytől az embernek megpattanhatnak a szemei.

Megsajnáltam ellenségemet, hogy unalomba akarják kergetni. Leültem mellé:

- Szökj meg, - mondtam.

De Kljúcsarev felállt és elsőízben nyujtotta békeszeretettel felém harcias kis kezét, amelynek erejét annyiszor érezte a testem.

- Isten veled, testvér, - mondta halkan, és nem rám, hanem félrenézett; láttam, hogy ajkai remegnek. Nagyon nem akarózott visszafelelni:

- Isten veled; - de persze, nem tehettem egyebet. Sokáig, szomorúan néztem, amint szeretett ellenségem lassan, tétován felkapaszkodott a szakadékból a felázott, síkos ösvényen.

És utána sokáig szomorú és kietlen volt az életem ellenség nálkül.

*

Az elbeszélés, persze, gyerekes, naiv. De a naivság - a púpom, amelyet a sír kétségtelenül kisimít, de az emberek nem simítanak ki, még azok a kétlábú tevék sem, amelyek különös buzgalommal igyekeznek idegen púpokat kisimítani. Ime, az egyik naivságom: ha az apró-cseprő csábítások bomlasztó mérgeitől tökéletesen anarchizált és megfertőzött levegőben született és felnőtt emberek az őket eltorzító, teljesen "természetes" feltételek ellenére is képesek e természetes feltételek fáradhatatlan, aktiv ellenségei lenni, - úgy ez annyit jelent, hogy képesek olyanok lenni, amilyenek akarnak.

Az embernek megvan a joga, hogy romboljon, és a rombolás csak azokat bántja, akik nem értenek a munkához és semmit sem alkottak. Természetes azonban, hogy kétféle sajnálat van: a tárgyak "tulajdonosának" sajnálata és az alkotó sajnálata a tárgyakkal szemben; csak ez utóbbi törvényes.

Folytatom a naivságokat:

Szuronyt döfni egy ember hasába, vagy golyót röpíteni a fejébe nyilván nagyon egyszerű, abból ítélve, hogy milyen közömbösen és durván írnak erről. A gyilkosságok gyakori leírásaiban ugyanaz a "köznapi" felfogás érződik az emberről, mint jelentéktelenségről és olcsóságról.

És mintha már léteznének emberek, akik a verekedéshez hozzászokva, nem találják meg helyüket a viszonylag békés életben, jóllehet utóbbi az összes erőknek, az egész akaratnak összehasonlíthatatlanul nagyobb és huzamosabb megfeszítését követeli, mint a fegyveres kézzel való verekedés. Egy órára, egy napra sok hős volt nálunk, de nem hagytak különösen mély nyomot az életben és a dicstettek kétségtelen férfiassága ellenére, képtelenek voltak észrevehetően megváltoztatni annak terhes feltételeit.

De most, hogy a feltételek megváltoztak, megfeszített munkára van szükség további kifejlesztésükhöz az alkotóerő szélesebb szabadsága felé; hősiességre van szükség nem egy órára, hanem az egész életre.

Nekem úgy tetszik, hogy a fiatal irodalom nem érzi egészen világosan a mély különbséget az egy órára és az egész életre való hősiesség között, hogy még mindig nem érti meg a munka poetizálásának a szükségességét és azt, hogy az ember meggyilkolásánál sokkal nehezebb - előítéletektől sötét és terhelt öntudatába egy szokatlan gondolatot beoltani: az ember nem jelentéktelenség.

*

Ifjú koromban, amikor mohón olvastam el minden kezeimbe került írást, egy antikvárius polcán megláttam egy unalmas-szürke fedelű, rozsdásbarna nedvesség-foltos, rongyos könyvet; a foltokon átütöttek a cím jelentőségteljes, fekete szavai:

A bölcsesség és a hazugság
könyve.

Jóllehet pénzem nem volt, a könyv tulajdonomba ment át. Később százszorosan megbűnhődtem érte: néhány tucat könyvemet ellopták.

"A bölcsesség könyve" grúz mesegyüjteménynek bizonyult; unalmas volt és semmit sem találtam benne, ami megmaradt volna az emlékezetemben.

Néhány hónappal ezelőtt újból kezembe került ez a könyv. Szavva Szulhan Orbeliani szerkesztette, Pétervárt nyomták 1878-ban, a keleti nyelvek fakultásának rendelkezésére. Élvezettel olvastam végig, és ez volt a legbölcsebb, amire ráakadtam:

"...A nagyvezér a paradicsomról mesélt a szultánnak és sokat hazudott, túlozva annak tényleges szépségét."

El tudom képzelni, hogy mit mondhatnak a nagyvezérről a józaneszű emberek és milyen ügyesen fogják alkalmazni a fenti idézetet én ellenem, e cikk ellen.

És mégis elragadtatással tölt el a nagyvezér bölcs merészsége, aki túlozta a nemlétező "tényleges" szépségét. Ez sokkal jobban elbűvöl, mint a tényleges pokol túlzott leírása, amelyet bizonyos emberek vállvetett erőfeszítése hozott létre a földön.

Éppen a képzelőerőnek, az intuíciónak ez az esztelen merészsége valósította meg mindazt, ami nem volt a földön - a tudomány csodáit, a művészet varázsát, mindazt, amivel a föld nagy férfia büszkélkedhetik.

És a képzelőtehetségnek, az intuíciónak ugyanez a merészsége, ugyanez a csökönyös, fáradhatatlan munka fogja megvalósítani mindazt, ami még nincs, de lesz, hacsak erősen kívánjuk. Az ember már néhány ezerszer bebizonyította, hogy olyan lehet, amilyen akar lenni.

*

1927 márciusában volt kétszáz éve, hogy Newton Izsák, a világ egyik zseniális embere meghalt. Londonban, a Westminster-apátságban, ez áll Newton sírkövén:

"Büszkék lehetnek a halandók, hogy az emberi nem ilyen és ekkora dísze létezett."

Gyönyörű mondás. Az ember a világ dísze és megvan minden oka rá, hogy csodálja önmagát.

Maxim Gorkij