Ám ekkor is és minden esetre két eset lehetséges. Vagy olyan erős és hatalmas a költő, hogy át tudja fűttetni ez érzésekről és dolgokról való saját felfogásától a darabot s magával ragadni a más érzésű mai hallgatót - s ekkor az előadás aligha veheti kifejező eszközeit olyan rekvizitumokból, melyek ugyanúgy a kifejezendő érzésekkel már ellenkező érzésvilág növevényei, mint ahogy az utcán való mai járás az autó hatvan kilométerje körül alakul, a régi fajta sétálás helyett, mely a lovaskocsi tizenöt kilométerje körül alakult volt. Vagy nincs meg a költőnek ez az ereje és hatalma s a mai néző és hallgató nem érti meg, mit izgatódnak a darab emberei olyasmik miatt, amik őtőle idegenek - s ekkor mit javít ezen, ha a szinészek lajtorjákon cikkáznak s beszéd helyett hadarnak vagy kezelnek?

Mit tud bárminemű rendezés s bármely gimnasztika más tartalmat és megragadót belevinni a Lear királyba vagy kihozni a Lear királyból, ha a gyermeki hálátlanság, s az apai megcsalatottság mint tartalom hatástalan benne? Elvégre lehet a Learből, hogyne lehetne, cirkuszt is csinálni, s ez a cirkusz lehet hatásos, sőt lehet művészi. Ám miért kell ehhez a Lear király, mi köze ehhez a Lear királynak? Nem tudom, hogy a Shakespeare érzéseinél modernebb érzések, a kollektivizmus és minden egyéb számára alkalmas kifejező mód-e az, ha a szinészek kalamajkát járnak s talpra ugranak a második emeletről.

Ám feltéve, hogy igen, akkor nyilvánvalóan csakis olyan daraboknál, melyek írva is ebből a lélekből vannak s ilyen lélek számára. Shakespearenek nem használnak, ha ő maga nem használt magának. Az új emberiségnek, ezt jól látja Tairoff, új kifejezési mód kell, új művészet. De ez új kifejezési mód csak akkor tud kifejező lenni és mit kifejezni, ha az a művészet, amelybe belekapcsolódik, vagyis a színpadi költészet is új és erre való.

És abból, hogy az új emberiségnek új kifejező mód és új művészet kell, még nem következik, hogy a Tairoff leveli béka rendezése akár kifejező volna, akár új művészet volna. Lehet, hogy az; van egy-két német író: Georg Kaiser és Rehfisch s van bizonyára új orosz író is, ki ír olyanfajta darabokat, amiket ilyenfajtán lehet adni. De ha: akkor ez csak megerősíti a tételt, hogy minden darabnak megvan a maga stílusa s a rendezésnek és előadásnak nem lehet valami egyszersmindenkorra való és mindenre alkalmas saját stílusa, hanem minden darabot annak stílusában kell "kifejezni".

Mellesleg mondom, mintegy négyszemközt s nem vetek rá nagy súlyt, hogy az az úgynevezett modern rendezés, amivel Tairoff, Pitoeff, Piscator s néha, ha rájuk akar tromfolni, Jessner vesződik, igen emlékeztet a mult századvégi bécsi secessióra, mely szintén eltökélte volt, hogy új stílust fog teremteni, de ez az új stílus nem igen jutott eszébe és fene kevés, ami megmaradt belőle - az igazán nagy és teremtő művész, ki mint maradandó került ki e próbálkozásokból, Otto Wagner, mai szemmel nézve nem "secessió", hanem egy kevéssé módosult renaissance, melynél tulajdonképp, a régi renaissancehoz képpest, az empire újabb is volt, bátrabb is volt, de amelyen még így is az Otto Wagner újszerű ornamentikája s dekorációja meglehetős erőltetetten, szervetlenül, illogikusan lóg, mintegy rája ragasztva.

Az igazán új építészet csak most vagy tíz-tizenöt év óta nő ki a betonból, az acélból s az üvegből, valamint az új szükségekből s rendeltetésekből - most azonban magától és eltökéletlen nő, nő mint a fa a talajból, Bécsben és Berlinben, Hollandban s Amerikában. Hiszen éppen ez az: stílust nem lehet elhatározni, - az magától nő, mikor új lehetőségek s új szükségek a káoszból előcsalják s kikristályosítják.

Nincs benne kétség, hogy az új színpadi stílus is ki fog nőni az új világ új szükségeiből s lehetőségeiből, ki fog nőni erőltetettség és komédia nélkül, nyegleség, izzadságszag s kegyeletlenség nélkül, orgonálva a szépségtől és teliségtől s merőben új létére mégis belekapcsolódva a régibe, folytatva, mintegy felszíva magába a régit, mint ahogy kinőtt máris az új zene, az új építészet, legujabban az új festészet is - ki fog nőni akkor, ha majd kinő az az igazán új költészet, melynek helyében ma még csak fanyalgó hamis hang van meg, ha majd kinő az az új színköltészet, melynek helyében ma még csak nyegléskedő eredetieskedések vannak meg - ki fog nőni az igazán új színköltészet igazán új tolmácsoló stílusa gyanánt, - ami egyelőre megvan: a Pitoeffek, a Tairoffok, a Piscatorok kínlódásai és kapkodásai csak kínlódások és kapkodások, nem pedig stílus.

Ami az orosz színházban, a legeslegújabbikban is igazán nagy és dicső, az még mindig a régi orosz realista színház, az még mindig a, hogy ugy mondjam, két színpadi lábon járó Tolsztoj és Dosztojevszki, az még mindig a Stanislawski, a Meyerhold, a Grabowski színháza, mely, amíg nem mókázás és rosszhiszeműség, hanem komoly színjátszás, maiságra való törekvésében is éppúgy alapjában tegnap, mint ahogy, mint előbb említettem, a nagy Otto Wagner építészete is alapjában, mondom, a régi renaissance.

Természetesen, mert hiszen a költészet is, melyet a mai színpad tolmácsol, alapjában még nem új... Ezeket, újra aláhúzom, csak inter parenthesim mondottam, - aki nem hiszi, ám ne higyje s higyjen inkább abban, hogy a lajtorjás és bukfences rendezés egyfelől új, másfelől művészet s mindkettő gyanánt telitalálat.

Még ekkor is és bármint forgatják: ez az új színjátszó stílus (vagy ha igazán meglesz az igazán új színjátszó stílus) nem való s nem lesz, nem lehet való egyébre, mint hogy egy ugyanígy új és újfajta színpadi költészetet tolmácsoljon, ha ugyan már megvan, vagy ha majd végre igazán meglesz az újfajta színköltészet. Shakespearet azonban így is, úgy is és mindig és mindenesetre csak a Shakespeare stílusában lehet játszani.

Nem kell azért félteni a mát, az idők haladását, az újkor új voltát, hogy a színpadon is ne futná számadásuk, bár ha Shakespearet a legragaszkodóbban shakespearei mód adjuk. Mert mit tudjuk ma, hogy a Shakespeare idejében hogy' beszéltek, hogy' mozogtak, hogy' álltak, ültek és tekintettek? Mit tudjuk - azaz hogy igenis tudjuk, hogy a Shakespeare színpadán milyen volt a külső rendezés: kezdetleges volt, fogyatékos volt, néha egy-egy felírás pótolta a színhelyet s mindezeken fölül a nőszerepeket férfiak adták.

Ha ma ilyen színpadon s ilyen szereposztással játszanák Shakespearet: ezt éppúgy nem éreznők shakespeareinek, az erőltetett primitívség s a szereposztásnak barbársága ugyanúgy zavarna, mint ahogy elkedvetlenít stílustalanságával, ha, mikor Hamlet frakkban játszik, cigarettára gyujt, telefonoz és autóba ül, közben a darab arról szól, hogy egy utat, melyhez ma autón vagy gőzhajón vagy repülőgépen néhány óra kell, a szereplők nyolc nap alatt tettek meg.

Ha Shakespeare természetes és realista: akkor is ma más a természetesség s a realizmus, mint volt az ő idejében; hasonlítsátok csak össze a Holbein, a Tizian, a Tintoretto realista protrait-it a mai realista portrait-kkal, s meglátjátok, hogy ma a realitás s az egyes ember személyi valósága is más, mint az ő idejükben volt. Viszont ha Shakespeare ünnepélyes vagy bolondos: ma az ünnepélyesség s a bolondosság is más, mint akkor volt.

A mai technika s a mai művészi fejlettség ezer és egy új lehetőséget ád azoknak, amiket Shakespeare akart, az ő lelkében és stílusában való, de sokkal tökéletesebb kifejezése, mint ahogy az ő napjaiban lehetett, s ma már akkor vétenénk a Shakespeare stílusa ellen s azt éreznők Shakespearehez képzelt stílustalannak, ha Shakespearet nem a mi mai lehetőségeink szerint fejeznők ki, hanem megmaradnánk a Shakespeare korabeli lehetőségeknél.

A Roller tündéri szép Mozart-díszletei, melyek teljesek a tájkép- és díszletfestés száz esztendős minden haladásával s változásával, tökéletesen mozarti stílusúak, símulnak Mozarthoz, kifejezik Mozartot, de még tökéletesebben, úgyszólván mozartiabban, mint ahogy a Mozart idejebeli színpad őt ki tudta volna fejezni, mint ahogy ő az ő korabeli színpadon ki tudta volna magát fejezni. S ez áll a mai évekre, a mai színjátszásra is, mely mind más ma, mint volt az ő idejében, - persze: bájosság nélkül a mi fiúsabb ideinkben sem lehet adni Mozartot, mert a bájosság az ő legtermészete s ezt clownkodással, mint a leningradi studio teszi, aligha lehet kihozni.

De a bájosság is más ma, mint volt száz és százötven év előtt, és Shakespeare, Mozart, de még a hozzánk időben annyira közelálló Richard Wagner is: ha felébredne s beülne egy mai tökéletesen shakespearei, mozarti, wagneri előadásra: nem ismerne benne magára, éppúgy nem, mint ha a Hamletban vagy a Figaróban vagy a Tristanban telefonoznának s autón járnának, golfmozdulatokkal járnának és klubhangon beszélgetnének. Nem is őnekik játsszuk ma Shakespearet, Mozartot és Wagnert shakespeareien, mozartian és wagnerian, hanem magunknak, mai embereknek, s nem őmiattuk, hanem magunk miatt zavar, ha Shakespearet vagy Mozartot vagy Wagnert elmókázzák s elkomédiázzák.

Hogy Shakespeare a frakkot s a telefont stílustalannak érezné, azzal nem törődöm - ő nyilván azt is stílustalannak érezné, hogy erdő van festve a színfalra, mikor a darab erdőben játszik. Engemet zavar s érint úgy, mintha villával karmolnák a tányért, ha Ofélia kurta szoknyásan bolondul meg s Polonius irógépen írja utasításait. Mellesleg: éppen az ilyen anakronizmusok Shakespearetől nem voltak idegenek - mi az ő Coriolanusa vagy Julius Caesarja egyéb, mint Coriolanus és Julius Caesar erzsébetkorabeli "frakkban" olyan Róma, aminőnek az erzsébetkori költő és szinész képzelte volt Rómát?

Stílustalan is volna, ha valakinek sikerülne rekonstruálni a Coriolanus vagy a Julius Caesar korabeli színjátszó stílust s eszébe jutna a Shakespeare római darabjait ebben a stílusban játszani. Nem. Shakespearet shakespeareiül kell játszani, mai lehetőségek szerint, de nem mai levegőben. Nem lehet visszaarchaizálni antik Rómává, nem lehet átbolsevizálni proletkult-tá. Ki kell belőle hozni, mai lehetőségekkel s jobban, mint az ő színpadja s az ő színjátszása tudta volna, mindent, ami benne van. De nem szabad meghamisítani a mai levegő rátukmálásával.

Ignotus