Van-e túlvilági élet?

1928 | Július

Az Est-lapok hasábjain olvasóim is végigkísérhették azt a vitát, ami e kérdés körül Londonban lezajlott. Különféle tekintélyei a Gondolat arisztokráciájának nyilatkoztak meg - s éppen mert Londonban történt a dolog, észrevehető külső aktualitás nélkül, abban a városban, mely a ma élő emberiség szempontjából még mindig Athénje és Rómája és Alexandriája a Megismerést áhítozó emberi lélek kultúrközösségének .

Ez a vita, rendezésének a felvetett kérdéshez képest nevetségesen kicsinyes s ügyefogyott, külső formái ellenére könnyen emlékeztet, jelentőségben, bizonyos harmadik és hatodik és tizenötödik századbeli zsinathoz, melyek az effajta teozófiai és teológiai kérdéseket döntötték el, ünnepélyes külsőségek közt, azzal a különbséggel, hogy a vita eredményét hitcikkellyé, törvénnyé szentesítették aztán, - s mivelhogy a világot abban az időben egyházi hatalmak kormányozták, a jogerőre emelkedett törvény éppenúgy végrahajtatott, gyakorlati értelemben, mint ahogy végrehajtatik manapság holmi katonai vagy gazdasági vita eredménye, ami parlamentekben, birodalmi gyűléseken válik törvénnyé vagy rendeletté.

A középkori ember számára csakúgy vitális fontossága volt annak, hogy vajjon Trientben vagy Constanzban, vagy Wormsban mit határoznak a túlvilágról, vajjon elfogadják-e az átlényegülés elméletét vagy sem, vajjon a szentháromságot veszik alapul, vagy az egységet; mint ahogy a mai ember számára égetően és életprogrammja szempontjából is fontos, hogy a parlamentben vagy a népszövetségi gyűlésen megszavazzák-e, mit tudom, a vámuniót vagy akár leszerelést.

Az a bizonyos "i" betű a homouzion és homoiuzion között igenis döntő különbséget jelentett, egyáltalán nem volt olyan könnyű feladni vagy fel nem adni, mint ahogy Madách Tancréd-ja hiszi - a keresztes háborúk korában ilyen és effajta "i" betűkön múltak és múlhattak emberi sorsok, országok élete és halála, eltolódások, fellendülések és visszaesések kultúrában, civilizációban, országok összeomlása és újjászületése.

Nagyon érthető, hogy azok, akik a zsinatokon hivatva voltak határozni olyanfajta kérdésekben, mint teszem fel az egyszínű vagy kétszínű Úrvacsora, hogy Krisztus lelke a kenyérben és borban egyszerre szolgáltassék-e ki, avagy csak a kenyérben, avagy csak a borban - nagyon érthető, mondom, hogy az akkori világ e jelentős képviselői átérezték szerepük fontosságát - ez a jelképes kenyér és bor valódi kenyeret és bort jelentett ezidőkben, ami elvétetik vagy megadatik.

Ezerötszázharmincegyben, mikor arról kellett dönteni, hogy elfogadják-e vagy sem a protestantizmus felfogását - bár ez a felfogás ilyen látszólag transzcendens kérdésekkel foglalkozott "csak", mint például Krisztus emberi és isteni természete, a túlvilág értelmezése stb. - a zsinat hatalmas képviselőinek módjában volt igen jól megsejteni azokat a háborúkat és katasztrofális változásokat, amik protestantizmus és katolicizmus küzdelmében, országok múlásával és születésével igazolták utóbb, hogy a wormsi birodalmi gyűlésen igen nagy és életbevágó dolgokról volt szó, mikor arról volt szó, hogy egy szín alatt vagy két szín alatt szolgáltassék fel az Úrvacsora templomi szertartásokon.

Valódi borról és valódi kenyérről volt szó - papok és hívek óriási tömegének boráról és kenyeréről, csakúgy, mint ahogy polgárok és bankárok és munkások boráról és kenyeréről van szó ma, amikor a parlamentben valamelyik miniszter törvényjavaslatot terjeszt be, mondjuk, a gyufamonopóliumról.

Ma a hatalom nem a lélek dolgával foglalkozó emberek kezében van, mint valamikor. Ha a világ mostani papjai, írók és tudósok és gondolkodók, a szellemi arisztokrácia képviselői volnának a miniszterek és elnökök és királyok is egyszemélyben, (mint ahogy illenék egy céltudatos, jövőjét logikusan látó és akaró társadalomhoz és emberiséghez) a londoni ankét fontossága bizonyára hívebben fejezné ki a feldobott kérdés jelentőségét. Végre is, ha meggondoljuk (de hiszen éppen erről van szó!) az a kérdés, hogy van-e túlvilági élet vagy nincsen, nem egészen lényegtelen abból a szempontból, hogyan viselkedjem, hogy éljek, mit tegyek, mihez tartsam magam ebben a világoninneni életemben.

A kérdésnek mai értelemben, tehát az érzelmi és értelmi logika és a kísérleti tudomány össze- és együttműködésével (majdnem azt mondhatnám: vallás és tudomány, hit és tapasztalat összeegyeztetésével) való, tehát korszerű megvitatása és eldöntése, akár jobbra, akár balra, igenis, korszakalkotó, gyakorlati jelentőségű következményeket vonhatna maga után, ha ennek a döntésnek hitelt és érvényt biztosítana azoknak világi hitele és hatalma, akik hivatva vannak végiggondolni ezt a kérdést.

No de hát erről szó sem lehet.

S miután erről nem lehet szó, a londoni ankétból is az jött ki, aminek ilyen körülmények között ki kellett jönnie. Végiggondolt, végigérzett, komoly és ihletett, a kor lelkének megfelelő új látni-akarás, mindent újra és előlről felrázó és megrázó szemléletalkotás, vallásalkotás helyett ez a modern Trient vízfejű csecsemők gondolatvilágát szülte világra - összekeverve régi, üres, frázissá rongyosodott kozmogóniák rothadó trágyáját néhány modernnek csúfolt "tudományos" bárgyúság cafrangjával, leöntve a kotyvalékot, javasasszonyoktól kölcsönkért kabalákkal, békamájjal és cinegehájjal.

De hiszen ez nagyon természetes. Miután mindegyik "gondolkodó" igen jól tudta, hogy a túlvilági élet kérdésében való véleménye igazán nem fogja megváltoztatni a világot - hogy másnap a villamosok éppenúgy fognak járni és a Journal Amusant-t éppenúgy százezerszer annyi ember fogja olvasni, mint Einstein felfedezését, akár van túlvilág, akár nincs - igazán kár lett volna túlságosan megerőltetni a kobakot.

A kitünő és szellemes Chesterton (egyébként komoly és ihletett feszegetője a nagy kérdésnek) igen mulatságosan bizonyítja be, a szerencsétlen ankét tanulságaképpen, hogy korunk az emberi gondolkodás végvonaglásának kora: hogy soha nem volt még kor, beleszámítva az ősidőket is, amikor ennyi ostobaságot és sületlenséget válaszoltak volna a feltett kérdésre: a vizsgán tökéletesen és reménytelenül megbukott mindenki, még pótvizsgára való anyag se jelentkezett.

Magam csodálkozni csak azon csodálkozom, hogy Chesterton ezen csodálkozik. A magyarázat ugyanis igen egyszerű. A gondolat azért haldoklik ebben a világban, azért nem gondolkodnak az emberek, mert ma nem érdemes gondolkodni, mert a gondolat eredményét nem lehet úgyse valóra váltani, nem lehet következményeit levonni, nem lehet élni a gondolat szerint, nem lehet, egyszerűan azért, mert a világot nem a gondolat kormányozza, hanem egészen más valami, - vagy inkább semmi se kormányozza, alakul magától, indulatok és vágyak viharában.

S ha valaki mégis immel-ámmal hozzányúl a lomtár rozsdás Eszméihez, ijesztő módon magára marad, segítség, támogatás nélkül fúrhat és faraghat titkos műhelyében, mint a középkor alkimistája, tévelygő, boldogtalan úttörője annak az Exakt Tudománynak, ami mégis csak megszületett belőle.

Az alkimisták korában bujkálni kellett a Tudománynak a vallásos Gondolat elől, - akkor a vallás uralkodott. Ma a gondolat árvult el, - érthető, hogy ami megmaradt belőle, olyan naiv és ügyefogyott, mint az exakt tudomány szemszögéből az alkimisták tégelyei és lombikjai és kotyvalékai voltak valamikor.

*

Mégis, ha már így felködlött előttem, a londoni ankét alkalmából, mi lehetne ez a vita, ha valóban zsinat volna és nem csak interjúk sorozata, nem illik eltagadni, hogy érdekel.

A londoni lapok nagy példányszámban jelennek meg, a Földkerekség mindegyik pontján olvashatja aki akarja, mint vélekedik az, akinek véleményére, az angol önérzet szerint, kíváncsi lehet a világ.

Magyar író vagyok.

Az angol önérzetnek nem igen jutna eszébe, hogy egy magyar író véleményére is lehet valaki kíváncsi.

Kérdezetlenül jelentkezem hát, hogy én is elmondjam véleményemet - nem Új Biblia, Legújabb Testamentum, a kérdéshez méltó mű formájában. Korszerüen csak - gondolat-alkimista módjára, néhány rövid jegyzetben.

Karinthy Frigyes