Hatvkankét éves volt már, amikor a legvigasztalanabb, a legtragikusabb háborús napokban Prága egyszerre csak arra eszmélt, hogy a nagy Smetana utódját kapta benne s az "Eladott menyasszony" egyszerű, meleg melódiái után a "Jenufá"-t, holott már akkor ez az opera tizenkét éves multjával műsordarabja volt a Bécs és Prága közötti provincializmusba süllyedt szövetmetropolis: Brünn szerény operájának.

Amikor Janácek a Jenufát írta, még csak ötven éves volt és nyílt, nagy szemeivel, Goethere emlékeztető széles homlokával, valami derűs, sörös bonhomiával és szerény zeneiskolája padjai mögül a jövőbe ívelő várakozásssal, gyakran hallhatta első műve előadását, amelyet osztrák beamterek és elhízott cseh kelmefestők lokálpatriotizmusból fakadó tapsai tartottak életben.

Azután tizenkét sovány, keserű, meddő év következett, a véletlen szeszélyes játékára való idegsorvasztó várakozás, amíg az ősz Janácek divatba jött, felismerték, mert a morva mezők pásztorainak dalát, a morva erdők zúgását hozta a muzsikus folklorista minden üdeségével, kristálytisztaságával és mégis valami lázas, törtető szilajsággal, amit pedig csak a húszéves vad zsenik vére, lelke deríthet melódiává. Prága elindította, Berlin fémjelezte és mire az új állam megalakult, a cseh nemzeti kultúrának első kikristályosodott markáns egyénisége az ősz morva-szlovák Leos Janácek brünni zenetanító lett.

Prága a morva mezők dalosát köszöntötte benne, ahogy a prágai sikerhez is a prágai német irodalom büszkesége, a szuggesztív erejével ható regényíró Max Brod segítette, ugyanúgy a berlini Schilling és Kleiber voltak szükségesek ahhoz, hogy most már a prágai provincializmusba ragadt ősz mestert világnévhez segítsék és kijelöljék helyét a ma zenetörténetében.

Mert Janácek a Gabriella Preiss paraszti novellájából írott első operájában, a Jenufában, amelyben első kritikusai Smetana pianissimóinak és legatóinak, táncai édeskés staccatóinak újjászületését vélték hallani, szavak melódiáját adta, azzal a természetes melegséggel, azzal a sajátossággal, ami megtévesztően emlékeztet a csiszoló, formáló komponisták elfinomodott és külső érzéki hatásra apelláló modorára, holott az ő orkesztere nem polifonikus, a zene inkább a színpadon van, az éneken és sokszor csak a vonók unisonója viszik az erőteljes melódiában rejlő friss érzelmességet és merész forradalmiságot. S mi ez az érzelmesség, mi ez a forradalmiság?

Hol felhorkanó, hol elfulladó, hol hirtelen elnémuló morva-szlovák népdal-motivumok, melódiát melódiára öntő források halk játéka, tiszta folklore, tiszta természet, valóságos kontrapunkt nélküli orkeszter, a zenei dráma minden koloritjával, minden impresszionizmusával. Egy melegebb, szenvedélyesebb, szinesebb, egészségesebb Smetana ő és amikor Prága a Dalibor után új, nemzeti operát, a békeszerződésekkel összeforrasztott cseh, morva, szlovák népek nagy nemzeti operáját akarta a Jenufában felfedezni, tévedett.

És Berlinnek kellett jönnie, Kleibernek, aki a büszke, szép Jenufa tragédiájában az emberi operát látta meg, a perzselő szerelem, az önfeláldozás dinamikus zenei líráját kórusokkal, táncokkal, kicsendülő nagy fugatokkal. S a nagy sikerek se térítették el a brünni kispolgárt, az öregedő zenetanítót, sok szorgalmas falusi kántor orgonamesterét és a Német Akadémia tagsága, a londoni aranyérem, a gyors egymásutánban megjelenő Janácek-életrajzok, kommentárok a hetvenedik éve felé közeledő mestert új munkára serkentik. Az örök ifjúnak látszó alkotó, az első sikerek mámorában új zeneelméletet teremt.