Évekkel ezelőtt a budapesti Műcsarnokban nagy feltűnést keltett Leemputten nevű flamand festő képe. Kezek volt a címe. Azt ábrázolta, hogy tömérdek kéz emelkedik az ég felé. Mindegyik kéz pedig - éppen ebben rejlett a festő nem közönséges művészete - más meg más volt, mindegyik úgyszólván külön életet élt.

A fölfelé meredő kézhalmazban akadtak jól kidolgozott munkáskezek, meg gondosan ápolt, fárasztó munkában el nem durvult, pihent kezek, csontos és párnás kezek, szép és rút kezek, fiatal nők és öreg férfiak kezei.

Mindez a sokfajta és különféle kéz pedig egytől-egyig beszélt: némelyek szinte csöndesen suttogva, mások hangosan szólva, egyesek vadul harsogva. És valamennyi ég felé nyúló azt beszélte a maga módján, hogy tulajdonosa boldogságot, vágyainak beteljesedését esdi az egek Urától.

Ennek a felejthetetlen képnek festője nyilvánvalóan jól tudta, milyen tévedés azt hinni, hogy az embernek csak a szája adatott a beszédre vagy legfeljebb még érzések kifejezésére, az indulatok tolmácsolására páratlanul alkalmas „beszélő” szeme.

Beszélnek a kezek is, még pedig nemcsak akkor, ha élénk taglejtéssel kísérik a száj beszédét, hanem akkor is, ha maga a száj zárva van és csakis a kéznek jut az a feladat, hogy megszólaltassa azt, ami fűti az agyat vagy megdobbantja a szívet.