A rozsda szétmállik ujjaink között, olyan gyönge, mégis megőrli a kemény acélt. Bethlen István gróf sohasem volt az elmult hét év alatt hatalmasabb, mindenhatóbb, abszolutabb, mint sivár napjainkban és mégis törhetetlen, hajlékony, rugalmas acélpengén halvány rozsdafoltokat látunk. Bethlen válaszuton áll. Érzem a rámszegzett kétkedő, sötét, fölényes és cinikus tekinteteket. Nevessetek, barátaim!

Tudom, hogy az ország az egységes kormányzópárté, senkié másé, legkevésbé önmagáé.

Tudom, örüljön Csonka-magyarország, hogy megtűri a kormánypárt. A földön, vizen, erdőn, mezőn, falun és városon csak ő az ur, övé a gyár, a bank a hivatal, a főispán, a csendőr, a tanár, a vállalkozó, a szobrász, a szállító, a tanitó, és a rádió, minden pozíció, minden mandátum, minden hatalom és minden dicsőség.

A képviselőválasztások óta a párturalom állandósult, a hitnek az az erős vára, amelyet parlamenti kormányzat iránt táplált a nemzet, romokba dült. Pártok nélkül nincs parlamenti élet. A termékeny és szélesen hömpölygő folyam, amelynek hátán friss fuvalmak, remények ölelkeztek, megállott, a vizei poshadt, belepte az iszap és a békanyál.

Ellenzék nélkül a kormány felelőssége merő fikció, az ellenőrzés hiábavaló fáradtság. Az ország közvéleménye pedig reményt vesztve apátiába süllyed vagy odaszegődik a hatalomhoz, hogy a terített asztalnak legalább a hulladékaihoz juthasson. Ily, egyensulyát vesztett parlamenti légkörben még a maradék ellenzékeskedés is professzióvá süllyed: a nagy célokkal együtt megszünnek a nagy becsvágyak is, előtérbe lép az egyéni érvényesülés vágya.

A jogérzet meglapul, az erkölcsi motívumok ideje lejár és a nemzeti ideálok értéküket vesztik. Lassan mindenki elégedetlen, az ország szegény, a közszellem sivár, az uralkodó párt egyre terméketlenebb. A kapzsiság általános divattá válik. Kern látjátok az ijesztő falánkságot, amely megkerül minden tilalomfát és megkerít minden érzületet? Nem látjátok a cinizmus ragályának rémes terjedését, amely szennyréteg gyanánt ülepszik a lelkekre?

Minden pozícióhoz tíz lajtorját támasztanak. Dulakodás, könyökölés, ki jut föl hamarább. Ostromlók foglalják el a létra minden fokát. Rágatlanul nyelik el az állásokat, mint a csuka a legyet. És minél többet esznek, annál éhesebbek.

Nem érzi Bethlen István, hogy a közlelkiismeret mint telik meg altató méreggel, hogy e szemérmetlen tobzódás, ez a mérhetetlen gőg és maga bizottság mily szörny veszedelmeket hozhat az országra? Kétségtelenül érzi, ezért hiszem, hogy válaszuton áll. Egyik ösvényről az ingovány lidércei, másikról az igazság nemtői hívják. Elmélkedjék a téli vadászlesen. A kis jégmadár apró lábacskáival megrugja a havat a magas bérc tetején.

A megmozdított hópehelyből milyen könnyű, milyen légies, milyen ártatlan ez a porszemnyi pehely! - de golyó lesz belőle, a golyóból labda, a labdából gömb, ebből lavina lesz. Erre is gondoljon az eddig oly szerencsés erdélyi gróf isten segítse őt a válaszuton!