Aludjunk! (Nagyon) keserű (volt) ez a tűz, mely a (piros) cseréptál (tál) (mázostál) alatt (ég) lobog, a cserép alatt, amelyen keserű szürke...

gyümölcsöknek kell heverni. De ezt megírni most nincs idő. Kényszerítő erővel támad fel egy újabb képzetsor. Élesszük a tüzet, ezt a keserű tüzet?... minek?... hogy a keserű gyümölcsökből lét főzzünk, amely keserű mint a tenger, tengert ebben a vékony cserépedényben?

Éleszted?..... főzöl házi edényedben, melynek partjai oly gyengék és törékenyek?

Házi edény: mert egyrészt már érzem a tűzhely meghitt hangulatát, másrészt partjai, mert tenger keserűségéhez hasonló gyümölcs fől benne, gyümölcs, mely tengerré válik. Utólag beszúrom: Tengert főzöl... Még tovább akarom fejleszteni a gyümölcs témát: az edény partjai oly törékenyek és gyengék, mint maga a gyümölcshéj, mely benne fől. És most egy mozdulat kell a hasonlat túlsó partjáról, a tengerről, amelynek témája már párhuzamosan fejlődik a gyümölcsfőzés témájával. Komoly és nagy ívelésű mozdulat, amely előbbreviszi a verset: vihar. De a vihar mint mozdulat absztrakt, érzékeltetni kell: a főzés füstje lecsapódik alatta. Egyre hatalmasabb a vihar: nem bírom tovább. Kész a vers, csak a gyümölcsfőzést kell még egy mondatban megírni.

Aludjunk! (Nagyon) keserű (volt) ez a tűz, mely a (piros) cseréptál (tál) (mázostál) alatt (ég) lobog, a cserép alatt, amelyen keserű szürke...

Éleszted? ... (Tengert) főzöl házi edényedben, melynek partjai (oly) gyengék és törékenyek, mint a gyümölcs héja. Nem (érzed) látod a vihart, a lecsapódó füst mögött a rohanó vihart! (az örök vihart)? (Én) Nem bírom tovább.

Visszatérek a gyümölcsfőzéshez. Keserű a tűz, mely a piros cseréptál alatt lobog - itt befejezem a mondatot, melynek, mint témájára, szerkezetileg s ritmusban is egyszerűnek, bukolikusnak kell lennie, a visszatérő a cserép alatt, melyen... egy árnyalattal túl szonor. Most a gyümölcsöket megláttatni, szinre is keserűen: Tompa fehér fénnyel pattognak a tálban (a kormos sarokban) keserű (szürke) gyümölcseid.

Nem jó. Nem jó a keserű tűz sem, nem tiszta kép. Keserű helyett füstös lesz a tűz, visszatért a meggyulladt kosár füstképzete. És a cseréptálat, a gyümölcsökkel megrakottat, az alatta lobogó tűzzel is el kell térbelileg helyezni, mert egyelőre még az űrben lebeg, holott egy biztosan nyugvó, nyugalmas képre van szükségem az elindulásnál. Tűzhelyre gondolok. Azután sarokra. De a sarok nem lehet önmagáért, a tűzért van, kőből épült kulissza a tűz mögött, meztelen falak: vak sarok. Első pillanatra szuggesztív, eddig a legszerencsésebb szófűzés.

Aludjunk! Füstös a tűz, mely a piros cseréptál alatt lobog a vak sarokban. Gyümölcseid szürkék és keserűek mint...

nagyon egyszerű legyen hasonlat

...mint az epe. Tüzed keserű. Az őrület tüze. Egy görbehátú gyilkos (őrült) szórta el szürke kezével tűzhelyedre...

Rossz. A téboly ízét éreztem, azt akartam elkeverni, de így nem lehet, ilyen egyenesen kimondani, csak a sorok között vihoghat. A keserű és a szürke visszatérő momentuma talán nem is fontos már, hisz már a tűz sem keserű. Gyümölcseid... milyen gyümölcsök?... hol vannak!... a tálban. Keserűek mint az epe... miért!... mikor adva van a tenger keserűsége? S hogy a hasonlat tárgya és alanya még közelebb kerüljön egymáshoz: a gyümölcsök leve lesz tengerré. A tálban gyümölcseid leve szürke és keserű, mint tenger.

A következő már kész sor: Éleszted?... tengert főzöl házi edényedben, stb. lenne. Éleszted? kimarad, már nincs szó tűzről. Tengert főzöl kimarad, mert a gyümölcsök leve már keserű, mint a tenger. Ha azonban nem nevezhetem nevén azt, ami a tálban fő, egy olyan tulajdonságáról kell beszélnem, melyről azonnal megismerni: tengert hullámairól. S mert meg kell neveznem - de nem tudom - azt az ismeretlen erőt, amelyet egy pillanatig egy görbehátú őrült alakjában hittem meglátni, mert nem tudom szinem elé idézni azt, aki vagy ami gyümölcseimet főzi, most be kell vallanom, hogy nem tudom: Ki csepegtette bele ezeket a hullámokat házi edényembe, melynek partjai oly gyengék és törékenyek? (Nem túl patetikus, túl rétori a kérdő forma? De hiszen igazán nem tudom. Viszont e pillanatban nem is fontos, hogy tudjam, nem arról van szó. A mondat nem egészen őszinte.)

Aludjunk! Füstös a tűz, mely a piros cseréptál alatt lobog a vak sarokban. A tálban gyümölcseid leve szürke és keserű, mint a tenger. Ki (verte fel) csepegtette bele ezeket a hullámokat házi edényedbe, melynek partjai oly gyengék és törékenyek? Nem érzed a vihart, a lecsapódó füst fölött a rohanó vihart? Nem bírom tovább.

Még tele van résekkel, melyekben elbukik a vízió. A gyümölcslé tengerréválását még nem érezni. A vihar maga nem elég. Mi jellemző még a tengerre, milyen tulajdonsága vagy mozdulata, amely megkönnyíti a metamorfózist? Hosszas gondolkodás után megtalálom: a zúgás, kagylózúgás. (Ez az első, tudatosan logikus megkeresése az analógiáknak.) A következő pillanatban már megszületik a mondat: És a (reménytelenség kagylózúgása) meder fenekén az egyhangú kagylózúgás, mintha a bűn és a kétségbeesés almája főne.

 

És utána teljesen váratlanul, mintha nem is diktálnék a kezemnek, hanem az magától szaladna a papíron, egy mondat, melynek első pillanatban csak fogalmi értékét érzem, még nem látom a képet mögötte: A tenger meg fog nyílni. Nincs időm gondolkodni rajta, mert kínoznak az előző hibák, amelyeket gyorsan ki kell javítanom. Egyelőre kielégít az a bizonyosság, hogy tökéletes.

Sietnem kell, kínoz a befejezetlenség. A második személyben tartott mondatokat első személyre javítom át; a tegezés poetikai formula, hazugság, hiszen magamról van szó. A füstös tűzből újra keserű tűz lesz, talán már ötödszörre vagy hatodszorra. Megint visszajavítom az első személyt második személyre, mert a Nem hallod a vihart, stb. nem lehet első személyben elmondani. A keserű tűzből újra füstös tűz lesz. Ki csepegtette bele ezeket a hullámokat, stb. nem jó: Ki hányta be, verte fel, kavarta fel között ingadozom. Gyümölcseid leve szürke és keserű... nem lenne jobb: ráncos és keserű vagy keserű és vad? A második személyt újra átjavítom első személyre. A füstös tűzből újra keserű tűz lesz.

Végigolvasom a verset. A vége sem jó. (Izgatott vagyok, cigarettázom, megvárom, míg néhány pillanat múlva megnyugszom.) A tenger megnyílása, ez a végső drámai konkluzió nincs eléggé megokolva. Hiányérzet van bennem. Vizsgálom magamat: micsoda mondanivaló, micsoda ki nem bontott anyagok vannak még bennem? Felfedezek egy érzést, mely kezdettől fogva élt, de még nem jutott szóhoz: a sötétség érzése. A sötétségé, az elviselhetetlen sötétségé, a föld elviselhetetlen sötétségéé. A következő pillanatban egy önkényes behelyettesítésen kapom magam rajta: cseréptál - föld. De azért elindulásnak jó lesz, majd át kell dolgozni. Megvakulsz a földi edények elviselhetetlen sötétségétől. Előtte: A tenger megnyílik; utána: Nem bírom tovább.

Megint visszatérek a vers elejéhez. Aludjunk! nem jó; bágyadt, szónokias, a felszólító mód irodalomszagú. S miért a többes szám, amikor csak a magam szenvedéséről van szó? Elmegyek. Vagy ha a vers végét tenném az elejére: Nem bírom tovább. S végnek: Elég volt! Újra le kell írnom.

(Aludjunk!) (Elmegyek) Nem bírom tovább (megfulladok). Füstös a tűz, mely a piros cseréptál alatt lobog a vak sarokban. A tálban gyümölcseim leve (ráncos) szürke és keserű (és vad), mint a tenger. Ki (hányta be) (csepegtette be) (verte fel) kavarta fel ezeket a hullámokat házi edényemben, melynek partjai oly gyengék és törékenyek? Nem hallod a vihart, a lecsapódó füst fölött (a) rohanó vihart? És a tengerfenéken az egyhangú kagylózúgást, mintha a bűn és a kétségbeesés almája főne? A tenger meg fog nyílni. Megvakulsz a földi edények elviselhetetlen sötétségétől. (Nem bírom tovább) Elég volt!

Tehát az utolsóelőtti mondatot kell átdolgozni. Már megint a tegező forma és a banális, papírízű megalkuvás! Indulatosan törlöm a sort. Nem állandónak érzem a sötétséget, hanem egyre növekvőnek, mintha egy ismeretlen katlanból szivárogna (az őrület katlana?). Edényemből már egyre vastagabb sugárban szivárog... egyszerűbben: A tálból már szívárog a föld elviselhetetlen sötétsége. (Elég volt.) Feldöntöm.

Nem, nem döntöm fel! Érzem, hogy ez csak stilisztikai ötlet, irodalmi emlék, hazug. Vagy nem az? Öngyilkos akarok lenni? tudnék az lenni? Amióta elkezdtem írni, ez az első alkalom, hogy nem a verssel, hanem magammal vagyok kénytelen foglalkozni. Egyetlen egy hamis hangnak sem szabad elhangzania. Még egyszer: öngyilkos akarok lenni? Néhány pillanatig lehúnyt szemmel, minden idegemet megfeszítve befelé hallgatódzom. Még nem tartok ott.

Halálos kimerültség. Reggeli 4 óra. Lefekszem.

*

Másnap délelőtt kb. egy óráig tartó bibelődés apró stilisztikai javításokkal, ritmus, zenei hatások, interpunkció. Délután fogom átdolgozni.

*

Délután. A fejem tiszta. Ilyenkor gyors megoldásokat találni a munka közben megoldhatatlannak tetsző kérdésekre. A füstös vagy keserű tűz bosszantó problémája gyorsan megoldódik: Kicsi a tűz... nem!... Gyenge a tűz... Véglegesen megállapodom a Ki kavarta fel igében, de érzékelhetővé kell tenni a mozdulatot: Ki kavarta fel kanalával vagy főzőkanalával ezeket a hullámokat... S a legnehezebb: kíméletlenül kiirtani valamennyi tegező s ha lehet, kérdő formákat is, mert nem puritánok. Hosszasabb kísérletezés után szerencsés megoldás: Nem hallod a vihart... helyett: Hallgatom a vihart... A következő mondatot grammatikailag függetlenítem emettől.

 

Egy már kezdettől fogva bántó hibára is találok korrektúrát: a piros cseréptál és a gyümölcseim leve szürke, mint... színbeli szembeállítása túlságosan hangsúlyozott; ha a szürke jelzőből határozószó lenne; kikerülne a figyelem központjából: gyümölcseim leve szürkén ("keserű"-t, az egykori vezérmotívumot teljesen elejtem) forr (zúg) mint a tenger. De nem elég indulatos, nem elég konkrét a tenger, tudom, hogy színre szürke, de a hangját is akarom hallani:... szürkén forr és dörög, mint a tenger. S ezzel ennek a mondatnak egy másik alapvető hibája is eltünik, leíró mondatból cselekvő mondattá válik. (Utólagos kétségek, dörög nem túl brutális-e?)

Most már gyorsabban elfáradok, már nem érzem a szavak súlyát, a fül hozzászokott a ritmushoz s már nem hallja (mint a hosszantartó monoton zongorázást a szomszéd szobában). Abba kell hagynom.

*

Éjjel. Első elolvasásra, ami legelőször szembeötlik: a vége rossz. A tálból már szivárog a föld elviselhetetlen sötétsége. Elég volt. A sötétség szivárgását nem tudom megakadályozni egy indulatos felkiáltással. Erőtlen és naiv, mintha egy gyerek sírással akarná megállítani a felkelő napot. Hisz azt akartam megírni, hogy nem bírom tovább!

Az útnak idő előtt vége szakadhat.

(Nem tudok visszaemlékezni, hogy milyen képzettársítás útján jutottam el ehez a képhez, hosszabb, rövidebb ideig tartott-e, sok akadályt kellett-e leküzdenem? Csak halványan rémlik, hogy egy járásban elfáradt, botorkáló testről támadt képzetem.)

Még nem jó. Valami hiányzik még az utolsó mondat előtt. A tálból kiszivárgó sötétséget oly elviselhetetlennek érzem, hogy tudom, valami szerencsétlenséget fog okozni. Ettől a sötétségtől meg kell tébolyodni. Tehát. én meg fogok tébolyodni ettől a sötétségtől. Másrészt az a benyomásom, hogy a képek vezetésében folytonossági hiány támadt. Még egyszer vissza kellene térni a tengerhez. Két mindennél erősebben kifejezésre törő érzés él bennem: a sötétségé és az őrületé. Tenger, sötétség, őrület: sirályok cikáznak el szemem előtt. A fekete sötétségtől megtántorodnak a fehér sirályok - a sirályok: az őrület madarai. Igen, a sirály egy elmebajos állat.

 

Morgensternnek egy sora jut eszembe: Die Möven schauen alle aus Als ob sie Emma hiessen. A sirályok megtántorodnak. Vajjon más is tudja-e, hogy a sirályok a téboly madarai? A sirályok őrült kiáltással megtántorodnak. Jobb: alájamerülnek (a sötétségbe). Szemben a sötétséggel érzékeltetni a sirályok fehérségét, érzelmi nyelvemre átfordítva: a józan sötétséggel szemben a téboly világosságát. (Fel-alá cikázó fehér lángok.) Tehát: A fehér sirályok őrült kiáltással (vijjogással) alájamerülnek. Túl brutális, talán jobb: a téboly sirályai? Nem, nem jó ez se, sorban feljegyzem a téboly szinonimáit: meghibbant, elmebajos, őrült, eszeveszett; egyik se jó.

Közben negyedóránként, félóránként abba kell hagynom a munkát, annyira érzéktelenné és tompává válok a szavak iránt - öt-tíz percet pihenek, közömbös könyvet olvasva - utána megint frissebben érzem a szavak értékét.

(Nem bírom tovább) Elmegyek. (Kicsi) Gyenge a tűz, mely a piros cseréptál alatt lobog a vak sarokban. A tálban gyümölcseim leve szürkén forr és dörög mint a tenger. Ki kavarta fel kanalával ezeket a hullámokat (tajtékzó habokat) házi edényemben, melynek partjai oly törékenyek és gyengék? Hallgatom a vihart, a lecsapódó füst fölött rohanó vihart. A meder fenekén az egyhangú kagylózúgás, mintha a bűn és kétségbeesés almája főne. A tenger meg fog nyílni. A tálból már szivárog a föld elviselhetetlen sötétsége. A téboly sirályai vijjognak. Az útnak idő előtt vége szakadhat.

Leteszem az olvasmányt, mohón elolvasom a kéziratot: a vége rossz. S hirtelen észreveszem, hogy teljesen hamis úton járok: a jelzőben, a stilisztikai megfogalmazásban kerestem a hibát, holott az a lényegben, a mondanivalóban van. Nem igaz az, hogy közel állok az őrülethez - igaz csak annyi, hogy oly szerencsétlennek érzem magam, hogy szeretnék megőrülni, megszabadulni a felelősségtől. Igaz az, hogy a sötétség annyira elviselhetetlen, hogy meg kell tébolyodni, de nem igaz az abból öntudatlanul (s elhamarkodottan) levont következtetés, hogy én már megtébolyodtam vagy meg fogok tébolyodni. A tébolynak, mint a sötétség konzekvenciájának csak jelzőértéke lehet (s mint ilyennek jobb róla nem beszélni) - de semmikép sem helyezhető premier planba, nincs közöm hozzá. Vagy...?

Kegyetlennek kell lennem magamhoz. Az őrület utáni vágyam nem csak póz-e, mert irigylem H.-t a tébolydában írt verseiért? S mégegyszer: melyik az igaz, a téboly lehetősége vagy csak a felelősség elől való menekülés vágya? Vagy azzal, hogy megőrülök, nem csak bosszút akarok-e állni környezetemen? Logikai úton megfejthetetlen kérdések. Megint a végső módszerhez kell folyamodnom, a lelkiismereti inkvizicióhoz: a minden idegszál megfeszítésével való befelé hallgatódzáshoz. (Fiziológiai folyamat is: a dobhártya megfeszül, az arc elsápad.)

A tébolyhoz való jogról van szó. Határozottan érzem, hogy nem illet meg.

A sirályok sorsa ezzel el is dőlt. Még ragaszkodom hozzájuk: az érzés, a mondat tehetetlenségi erejénél fogva benn akar maradni a szövegben. Azt hitetem el magammal, hogy szükség van rájuk, mint drámai mozdulatra, de mert minden nyomát el akarom törülni a téboly lehetséges asszociációinak, egy jelzőt keresek melléjük, mely józan s általános érvényű legyen, szemben az őrület abnormis voltával. A halandó sirályok alájamerülnek.

Hosszas, pihenőktől félbeszakított kísérletezések, hogy a vers végét rohanóbbá, dinamikusabbá tegyem. Sorrendi változtatások; jelzők, mondatok helyét felcserélem egymás közt, de hiába. Újra a régi helyükre kerülnek. Néhány kisebb korrektúra után letisztázom a szöveget, másnap reggelre, mosakodás utánra. Reggeli 4 óra.

*

Reggel. "Elmegyek. gyenge a tűz..." Szóval azért megyek el, mert gyenge a tűz? Rossz. Egy szelidebb bánatú mozdulat kell kezdetnek, mert az Elmegyek abrupt szenvedélye ugyan lehet jogosult, de csak a vers ismerete után, kezdetben nincs a helyén. Eltakarom arcomat.

S már újra kisért az "őrület"! A tálból már szivárog az őrület sötét leve. Véget kell vetnem ennek a kisértetjárásnak. S mert észreveszem, hogy a sirályok miatt nem tudok tőlük megszabadulni, végérvényesen törlöm a sirálysort. A vers végének lendületbeli fogyatékosságai is egyszeribe eltünnek ezzel. Azt hiszem, elkészültem.

Utolsó szó.

Eltakarom arcomat. Gyenge a tűz, mely a piros cseréptál alatt lobog a vas sarokban. A tálban gyümölcseim leve szürkén forr és dörög mint a tenger. Ki kavarta fel kanalával ezeket a dühöngő hullámokat házi edényemben, melynek partjai oly törékenyek és gyengék? Hallgatom a vihart, a lecsapódó füst fölött elrohanó vihart. A meder fenekén az egyhangú kagylózúgás, mintha a bűn és a kétségbeesés almája főne. A tálból már szivárog a föld elviselhetetlen sötétsége. A tenger meg fog nyílni. Utamnak is idő előtt vége szakadhat.

*

Délben. Újra a sirályok! A vers elejére akarom őket beilleszteni. Idegen segítségre van szükségem, hogy végleg megszabaduljak tőlük. Dörög nem túl brutális-e?

*

Három nappal később. Milyen hibák maradtak a versben? A Ki kavarta fel, stb. mondat ritmusa döcög, kérdőformája van. A vers befejezésének problémáját, ahogy kezdetben meg akartam oldani, nem tudtam. Nem tudok ezeken a hibákon segíteni.

 

Déry Tibor