Világszerte rengeteg szinház van, a szinházi világ óriási forgalmat csinál, a forgalom egyenes mértéke, a szinházi reklám teljes gőzerővel dolgozik - nyilvánvalóan nagyobb lendülettel működik az egész üzem, mint húsz, vagy harminc évvel ezelőtt. Ha tehát mégis, ennek ellenére, a szellemi arisztokrácia világszerte úgy érzi, hogy a dráma válságban van, hanyatlóban van, beteg és erőtlen: ez azt mutatja, hogy az írók hiányát érzik minden egészséges művészet biztos mértékének, amit tudatosan vagy tudattalanul döntőnek ismertünk fel - azt a kölcsönhatást, ami normális időkben élet és dráma közt lüktet.

A baj kutatói váltig arról beszélnek, hogy a kor drámájában nincs benne a kor, a korszellem, ami csakugyan jellemző -, de nem veszik észre, hogy ez csak egyik fele a diagnózisnak. Sokkal nagyobb baj, hogy a korszellemben, a divatban, a társadalmi konvenciókban, a közönséges emberek könnyen irányítható erkölcsi és esztétikai világszemléletében nem tapasztalható, nem ismerhető fel a kor drámairodalmának hatása, ami egészséges drámai korokban mindig megvolt. Röviden - a dráma azért beteg, illetve attól gyanus, hogy nincs tekintélye, nincs hitele.

Nem az a baj, hogy nem nézik meg a drámát, - a drámát igenis megnézik, de hiába nézik, a dráma nem hagy nyomot, nem alakít, nem formál, nem vesz részt azoknak az életet szülő és alakító, pusztító és teremtő erőknek összjátékában, amik közt az emberi képzelőerőnek ugyanolyan előkelő szerepe van, mint akármelyik természeti erőnek, hőnek, fénynek, melegnek, vitalitásnak, egyéni és társadalmi önfentartó és fajfentartó ösztönnek. Már pedig az a művészi produkció, ami ebben az összjátékban részt nem vesz, nem jelenség, csak tünet - a szinjáték, ami nyomtalanul suhan át a néző lelkén, nem dráma, csak komédia.

Ez pedig baj.

Azok a kitünő urak, akik ebben az ankétben résztvesznek, bizonyára igen okosan és meggyőzően ki fogják fejteni, mi okozta a válságos helyzetet. Ezt rájuk bízom - magam a homályosabb, hálátlanabb problémát vetem fel magamnak: mennyiben igazolja ez a speciális válság az egész korszellem válságát.

A probléma homályossága legyen mentségem, hogy egyelőre csak nyugtalan, kínzó sejtelmeket tudok dadogni, exakt megállapítások helyett. Egy időben sokat gondolkoztam a mozgókép jelentőségén, - akkor bukkantam rá e gyanuk és sejtelmek forrására. Okoskodásom és töprengésem egész anyagát máshol fogom majd, ha módom lesz, előadni - itt csak a megfontolás fázisainak nehány fejezetcímét, a tartalomjegyzék néhány jelszavát idézem.

A kor fáradt és elcsigázott.

Lelki életünk elevenségének hőmérője, az emberi szellem és értelem, kedvetlen ingadozást mutat. A dolgok valódi, forgalmi jelentősége nem izgat, inkább fáraszt - érzékeinkre bízzuk magunkat. Ennek megfelelően visszakívánkozunk gyermekkorunkba, vonzódunk mindenhez, ami kép, húzódunk mindentől, ami képlet.

Ez a hajlandóság nem kedvez a szavakban közölt élet kultuszának - az érintkezés eszközei, kimondott és leírt szó, mintha az ősi, primitív kiindulóponthoz akarózva visszatérni: a képíráshoz, hogy azon keresztül visszacsinálja a szavakból született gondolat, gondolatból született szó egész fejlődéstörténetét, megpróbálja, mégegyszer, az érzéki érintkezés paradicsomi állapotát visszavarázsolni. Dekadens vágy, reménytelen közdelem, de tagadhatatlanul megvan - a mozgókép nagy sikere mintha azt hirdetné, hogy fölösleges beszélni - ami embert embertársáról ősi értelemben, igazán érdekli, azt gesztusokban is közölni tudjuk egymással.

A fogalmak bábeli összeomlását éljük - új enciklopédia születik. Aki részt óhajt venni, új dramaturgiát csináljon előbb, hogy az új dráma megszülethessen.

Karinthy Frigyes