Az Ernst-múzeumban a kiállításrendezés véletlene egymás szomszédságába helyezte ezt a két művészt. Az egyik - Csók István - már pályája nagy részét megjárt festő. Amikor elindult rajta (a mult század nyolcvanas éveinek elején), Márffy még gyermek volt. München, Páris volt Csók István tanulóhelye, Bastien-Lepage, egy kissé Hollósy Simon is művészetének a sugallója. Nem volt korszaka a magyar művészetnek, amelyben áhítatosabb érzéssel, művészetüknek nagyobb megbecsülésével készültek volna eljövendő életükre a fiatalok.

Milyen szűziesen tiszta és biztossága mellett is milyen ephebosi módon félénk munka. Csóknak első híres képe, az "Ezt tegyétek az én emlékezetemre". Úgy indult a megfestésnek, hogy egész mindenét beléje vitte: nemcsak a már meglévő képességeit, de az eljövendőknek vágyát is, s a hírnek és dicsőségnek még szemérmes reménységét. Második ifjúkori főműve, az "Árvák", már nem olyan tiszta forrásból megitatódott alkotás.

Már jelentkezik benne a majdani Csók, az igazi: a mesterségi nehézségeket kereső, a raffinement eljövendő festője, aki örömét leli abban az akkor még példátlanul nehéz világítási effektusnak művészi megoldásában, mely a külső szürkületi világosság és a belül világító lámpafény összeszűrődéséből adódik. S azután a későbbi Csók művészetének változatai: népművészeti korszaka, melyben a Sárköz, Tolna és Baranya paraszti szinességét idézgette vásznára. Majd a Báthory Erzsébet-téma tárgyi változatai: a bujaság és kéjvágy színkompoziciói, azután a balatoni képek megújhodott szinessége. Ennek a fejlődésnek az egyre nagyobb és teljesebb elfinomodás volt az iránya. Ugyanabban a mértékben kisebbedtek a feladatok is: egyre inkább a részletek festője lett Csók István és egyre kevesebb az olyan műve, melyen a festői feladatot végig megoldotta volna.

És mégsem lehet visszafejlődésről, vagy csak megállásról is beszélni Csók újabb korszakaira emlékezve. Nagy koncepcióknak ugyan inkább csak a terveivel és vázlataival, néha a részleteivel ajándékozott meg bennünket, de azok a részletek a színérzés képességének és a festés tehetségének talán a végső tökéletességét képviselik. Aktjain a rajz meglehetősen elbizonytalanodott az utóbbi időben, de a szín minden érzéki ereje mellett, valósággal átszellemült.

És minden, ami mesterség: a színek összemosása, lágy elomlatása a vásznon, az ecsetnyomok feloldása a színben, a színfoltok balanceoztatása és olyan árnyalati összehangolása, amely magában is egységes hatásúvá teszi a sokat, - minden, ami a festésben mesterség, mesterségfölöttien mesterivé fejlődött művészetében. A rajzos motívumok mintha egyre kevésbé érdekelnék. Nem ritkán az abszolút festőivel próbálkozik, olyan tárgyakkal, amelyeknek nincsen rajzzal követhető vázuk, a testetlen levegőéggel, a testetlen vízzel. Hogyan festi meg a Balaton színjátékát alkonyatban, viharban! A művészetnek mekkora kultúrája, micsoda kifinomodott érzékenység és megérzékítő képesség!

Ha Csók képei közül Márffy képei közé fordul be az ember, olyan érzés fogja el, mint aki a ragyogó kultúra közepéből a barbárság világába hullott volna. Ott minden végső, amin túl talán tovább nincsen is; itt minden elemi: nekifutások, rohanó mozdulatok, melyeknek kíséretében a lihegést véli hallani az ember; vadság, erőszakos csapkodás. Sehol valami végigvitt, valami befejezett, - mindenütt a meg nem állított, a magát soha ki nem fújó lendület.

A temperamentumok különbsége. mondhatná az ember. Az is, kétségtelenül. De másvalami is: az, amit a kor kézírásabeli különbözőségnek lehetne nevezni. Sokan vannak olyanok, akik Márffy képei között úgy érzik, hogy kornak suhogását hallják. Valahogy természetévé lett a mai embernek, hogy előre igyekszik nézni, magán túlra, magának elébe. A jelenséget szinte kevésbé méltatja figyelmére abban a gondjában, hogy megsejdíteni törekedjék a jelenségnek egyéb jelenségekkel való összefüggését, vagyis azt, ami még nincsen, ami csak azután lesz elkövetkezendő.