Azokban a déli és keleti országokban, ahol a nép a vérmérséklet, szokások és a műveltség sajátságos tulajdonságai folytán politikailag eléggé tud lelkesedni egy eszméért ahhoz, hogy egy-egy zseniális egyéniség diktaturáját eltűrje, az egyek diktátorok hazájuknak nem csak politikai szerkezetét akarják megváltoztatni, de befolynak a társadalom szokásaiba, életformáiba, sőt szórakozásaiba is.

Musztafa Kemal pasa csak nemrégiben kreáltatta meg Szelim Szirry pedagógussal az új török nemzeti táncot, mely a régi török, úgynevezett zeibek-táncnak és a nyugateurópai foxtrott és shimmy táncformának sajátos keveréke, melynek végén a török táncosnak kötelessége megcsókolni a partnernőjét, még ha az illető török szépség olyan csúnya is, mint a szmirnai hegyek boszorkányai.

Olaszországban Mussolini nem volt megelégedve az eddigi olasz himnusszal és egy új fasiszta himnuszt tett kötelezővé az iskolákban, gyűléseken és minden ünnepélyes alkalom számára. Az új olasz himnusz neve „Canto del lavore”, magyarul: a munka dala.

A vers megzenésítésével Mussolini a világhírű olasz operakomponistát, Mascugnit bízta meg. Az új fasiszta himnusz a napokban készül el s hogy minél hamarabb népszerűvé váljon, elsősorban a legnagyobb olasz városban, Nápolyban, a város nyilvános terein énekeltették el.

Az új himnusz eléneklői közt a híres tenoristának Papaccio-nak volt a legnagyobb sikere, aki Mascagni társaságban járja az uccákat. Az új fasiszta himnusz bizonyosan nagyon szép és rendkívül dicséretes az a lelkesség is, mellyel munkára serkenti a munkakerülőket. Kérdés persze, hogy egy ének segítségével el lehet-e majd ezt a célt érni?