A Műcsarnok téli tárlatát a szolnoki kolónia jubiláris kiállítása teszi érdekessé. Leadta "névjegyét" a kiváló ős: Pettenkofen, néhány tenyérnyi és féltenyérnyi vásári jelenetével, melyek közül különösen az ismert báró Kohner-féle darabok tünnek ki impresszionisztikus lehelet-finomságukkal és az ecset szabad biztonságával. A 24 évvel fiatalabb Blau Tina sokkal franciásabb, barbizonibb, de éppenséggel nem progresszív megoldását nyujtja az intim tájnak. Intim táj a pusztán - nem érdekes jelenség ez?

A magyar puszta a képzőművészetben nem kapta meg monumentális interpretációját. Markó Károly, aki Rómában a Rottmann-féle táj-klasszicisztika közelében élt, sem látott a pusztában egyebet nyájas intim tájnál. És így jártak a szolnoki utódok is. Később, a kilencvenes években, posztulátummá vált bebizonyítani, hogy a festői naturalizmus nem zárja ki a monumentalitást (amint azt a szemére vetették), tehát óriási méretben festették meg ugyanazt a motívumot, ugyanoly kivitelben, ugyanabban a szellemben, mely az intim formátumot követelte meg. (Például Hegedüs László "Hazafalé"-je.)

A Pettenkofen-utáni generációban Vágó és Aggházy semmi viszonylatba sem kerültek a nagy osztrák mesterrel. Ellenben Bihari, ha nem is egyenes vonalban, de tovább fejlesztette a korai plein-air lehetőségeit. Bihari vérbeli naturalista. Amellett izléses, élesszemű művész. Azt hiszem, Bihari jelentőségét nem méltatták még eléggé. Korának egyik legkitünőbb kifejezője volt és alaposan képzett művész.

A következő nemzedék két értékes tehetséget produkált. Zemplényit, aki barokk szemléletbe ojtotta az új festőiség eredményeit és az egészen más temperamentumú Mihalikot, aki árnyalatos gazdagságú dekoratív síkfestészetet űzött. Még egy lépéssel modernebb irányba fordult Fényes Adolf, amikor 1906 óta a dekoratív momentumot, a színharmoniát előkelő ízléssel kezdte kiemelni. Vele ellentétben Szlányi az impresszionizmus felé fejlődött, Zombory pedig a napfényes festőiességnél állott meg. A nyolcvanas évek nemzedéke aztán még különneműbbé válik. Vannak pontok, ahol találkoznak. A fiatalabbak is mind alkottak itt-ott Bihari vagy Mihalik vagy Fényes nyelvén, de aztán pályájuk mindjobban elhajlik.

Hatvany Ferenc tájaiban, csendéleteiben impresszionista (egy pompásan ínyenc virágcsendélete függ a harmadik teremben), aktjaiban klasszicista. Góth és Szüle visszatérnek eleink barna, sötét festőiségéhez; Zádor, aki oly kitünő grafikus, plaszticitásra törekszik, de plaszticitásának csak keménysége van, éle nincs; Vidovszky lehangoló, síma naturalizmusa már nem tart fenn lelki kapcsolatot Biharival; Pólya Tibor pedig valami könnyű dekorációs játékkal próbálkozik, melyet nem tud megtölteni lüktető élettel, amint szeretné.