A sötét lépcsőházban majdnem kitöri az ember a nyakát. Lihegve nyomom meg a csengőt, s még be sem zárták az ajtót utánam, már ledobtam kalapot, kabátot magamról s a hálószoba ajtaján kopogtatnak. A kép, amely fogad, évek óta ugyanaz. Molnár még fekszik a gigászi kerevetkolosszumom, párnák között, hálóingben, monoklival, az alacsony törökasztalkán a cigaretta (Pesten a „Stambul”, Berlinban az „Oesterretchische”, Párisban a „Gaulois”, a többit nem tudom) s már töltik is az italt.

Ezuttal francia konyakot kapok, amikor legutoljára itt voltam, egy remek törköly volt műsoron. Ujságok, könyvek, külföldi lapkivágások. Egy amerikai lap első oldalán óriási cikk Molnárról. Cime, hogy fiatalkorában fogásznak készült, s ma a világ leghíresebb playwrighter-e. A közepén fényképe, a fénykép nem jó. A huga, Böske, lovaglókosztümben ül az ágy szélén, az ágy mellett egy fotelben az a pest ügyvéd, aki, hogy ugy mondjam, Molnár pesti jószágigazgatója.

Molnár a „Testőr” perizére jött haza, majdnem ugy, ahogy vakációra jön haza a gyerek az iskolából.
Hangsulyozza, hogy semmit sem dolgozik, hogy nem is akar egyelőre dolgozni, hazajött, hogy jól kialudja magát, ez azonban egyelőre nem sikerült, eddig minden nap későn reggel került haza. Menjünk ki Böskével ebédelni, addig ő felöltözik. A menü kitünő Csirkeaprólékleves, rántott csirke, káposztásrétes, sor, feketekávé, konyak. Négy perc mulva kijön, frissen, elegánsan, valahogy valószinűtlenül simára beretválva. Fiatal Molnár, fehér hajától még fiatalabb, mert az arca sima és rózsaszinű, mint egy angol sportemberé, aki naponta tiz órát tölt a levegőn. Pedig… Pedig nem tölt naponta tiz órát a levegőn.

Azt tapasztalom, hogy az utóbbi időben egyre nehezebb vele interjut csinálni. Ügyel minden szóra. s minden második szót letilt. „De ez nem megirásra való!” ja, ha egyszer ugy mindent le lehetne irni… Ma azonban jókedvében van, magától kezd el beszélni:

- Huszonegy évig a német kritika a legrémesebbeket irta rólam, a legkiméletlenebb volt hozzám s ha öndicséretnek hangzik is, jól esik, hogy ma, huszonegy év után a legnagyobb vérebek ugy irnak rólam, ahogy igen kevesekről. Alfred Kerr például azt irja az „Olympiá”-ról, hogy jobb, mint Wilde Oszkár!

Ez a Wilde Oszkárral való összehasonlítás egyébként másodszor történik meg velem. Nem is tudom, hogy hány évvel ezelőtt, amikor Tisza István volt a „Magyar Figyelő” szerkesztője, voltak az ugynevezett „Figyelővacsorák”. Én persze csak messziről néztem, nem vettem részt azokon, de Ambrus Zoltán, aki jóemberem, barátom volt, ott ült az asztalnál. Egyszer, egy ilyen vacsora aatt odajön az asztalomhoz és azt mondja:
- Na, most aztán egy szót se szóljon többet soha Tisza ellen…
- Miért? Mi történt?
- Irókról, darabokról beszéltünk s valaki dicsérte a maga darabjait. Azt mondta, hogy maga olyan jó, mint Wilde Oszkár. Tisza erre, fölnézett a pápaszem mögül, ránézett az illetőre s csak ennyit mondott:
- Jobb!
- Ennek, bevallom nagyon örültem akkor. Mégis csak mulatságos, hogy egy ilyen angyal, mint Tisza, igy nyilatkozott az emberről…

Megkérdeztem, hogy mégis mit érez, mikor egy darabját, igy tizenkilenc és husz év mulva ujra látja.
- A legnagyobb boldogság, hogy érdeklődést kelt. Én annyira tudom, hogy egy darab legföljebb három évig él, de egy évig, esetleg hat hónapig, hogy a legnagyobb büszkeség látni, hogy az emberek még mindig mulatnak és figyelnek. Ma már tul vagyunk azon a hazugságon, hogy halhatatlanság, minden darab annyira csak azé a koré, amelyben irják, hogy ma például még a köszönés is más! Ma már nem lehet ugy köszönni, hogy karsamadiener, hanem azt kell mondani, hogy jónapot: tiz év alatt az emberek érintkezési formája is megváltozik.

Ma már egy féltékenységi dráma nem is érdekli az embereket. Azóta egy világháboru van a két kor között, a nők dolgoznak, kenyeret keresnek és azt csinálnak, amit akarnak. Az lehet viszont, hogy harminc év mulva jön egy kor, amelynek a mentalitása esetleg hasonlit a mai koréhoz, akkor stopp! – előveszek esetleg egy mai darabot. De különben a darabok elmulnak, elkorhadnak a legrövidebb idő alatt. Németországban ma már egy Ibsen-darabot alig mernek előadni. Mert miért harcolt? Amit akart, amiért harcolt, annak kilenctizedrésze már régesrégen megvan, tehét nem érdekelheti az embereket. De jöhet egy kor, amelybe majd megint belepasszol, akkor ujból előveszik esetleg! A darab olyan, mint egy ujságpéldány. A Reggel-ben nemrég a hirek előtt kiadtátok Bartha Miklós egyik remek irását. Miért vettétek elő? Mert belepasszol a korba, a kor kérdéseibe.

Hamlet ma megint őrült aktuális, mert az élet ma csupa kétkedés, tájékozódás, az emberek bámulnak, nem tudják, hova helyezzék magukat.

„Romeó és Julia” viszont megbukott odakint, mert ma már ennek a nyálas szerelemnek nincs közönsége, a nők függetlenek s egész másként élnek, szabadok, merészek, azt csinálnak, mondanak, amit akarnak. De jöhet megint egy kor, amikor előveszik. Tehát nagy boldogság látni, a „Testőr”-ön is például, hogy érdekesnek találják, élvezik, talán mint a mesét csak. De az is igaz, hogy a „Testőr” mindig is az volt: mesejáték. A testőregyenruha nem kortörténeti ruha, hanem kicsit praktikusan leforditott ruhája a mesebeli hercegnek, akiről ábrándoznak a nők, hogy eljön értük, gyémántos hintóval, aranyban és sisakban és köpenyegben…
- Titkos, hallom, tetszett…
- Nagyon, igazán. A második fölvonásban azt a kis tirádát olyan szépen mondja, fölröpült a hangja, látszott, hogy hisz benne. Egy gesztust csinált ott a kezével, mintha föl akart volna röpülni a földről, az nagyon szép volt a végén…

S hogy mit dolgozik majd mégis, ha erre sor kerül. Erre őszintén ezt feleli:

- Sejtelmem sincs, igazán. annyira kikapcsoltam magam egyelőre mindenből, annyira nem vagyok mohó s hála Isten, a régi készlet is annyira forgalomban van – most jön Amerikában a „Vörös malom” s nem is tudom, hogy hol még mi minden egyéb, - hogy egyelőre eszem ágában sincs a munka… Örülök, hogyha…

És bekapta az első kanál levest.