Az elmult hónapokban mintha csupa pirosbetüs napból állítottuk volna össze a magyar kalendáriumot! Vidáman lengő zászlók, lampionos menetek, tündéri fényben mennydörgő és villámló hegyoldalak, diszgyülések és ünnepi közgyülések, lelkendező fölvonulások, száz meg százterítékes bankettek, etetések és itatások, összecsendülő billikomok és a szónoklatok Niagarája, ebben a mámoros, bufelejtő karneválban merült ki energiánknak, józanságuknak, munkakedvünknek jelentékeny része.

Jó az ilyen helyehuja morfium-injekciónak, amely a nagybeteg gyötrő fájdalmait a végtelennek tetsző éjszakákra megszünteti: alkalmas arra is, hogy a nép, az istenadta nép játékokba merülve megfeledkezzék vágyairól, reményeiről, gondjairól. A klasszikus diktaturák azonban a cirkuszi látványosságok mellett nem feledkeztek meg arról, hogy a tömeg bengálifénnyel és gladiátorok viadalával csak a szemét lakatja jól, a korgó gyomornak kenyérre van szüksége. Örökké mégsem lehet játszani, minden farsangnak eljön a böjtje, az ünnepnapokra egyszer csak hétköznapok következnek és mint Klebelsberg t. kollégám oly meggyőző és dallamos magyarsággal írja: a magyar nemzet szociális strukturája és kebelében a vagyon megoszlása abnormis, rendkivül egyoldalu, amiből szükségképen elégedetlenség fakad. Nagyméltóságu kartársunk csupán belpolitikai magvát törte föle ennek a problémának, de mi fájó és aggódó szivvel kisérjük külpolitikai árnyoldalait is.

A szalmalángok pernyeesőjének maró szaga a torkunkat fojtogatja, elborult szemünk a szivárványszinekben játszó szappanbuborékokon révedezik. Délibábok népe! Mi lesz a szép ábrándok pillangóit kergető, vadregényes álmokon merengő, mindenkiben bizó, csak önmaga iránt szüntelenül bizalmatlan magyarral, ha a közönyös és könyörtelen idő nem váltja be reményeit és elrobog mellette, mint a gyorsvonat az őrházak bazsalikomos és verbénás kertje mellett.

Az eget csapkodó lelkesedést nem követi majd halálos dermedtség, elfásult közhangulat, megbénult lélek? Klebelsberg publicisztikai extázisban a rezsim kissé elkopott vezérszólamát, a konszolidációt, öntudatos nemzeti erőgyüjtésre magyarositja. Ha igy volna, boldogan, ágaskodva tapsolnánk neki! Fájdalom, e fülledt, nyári estén, inkább öntudatlan nemzeti erőpazarlásnak tetszik.

Talán nem szánalomraméltó az a konszolidációban nevelt politikailag tespedő nép, amely elbutult fanatizmussal mindent fölülről vár és még arra is engedélyt kér, hogy megszerzett kenyerét megszelhesse?

Talán nem őszinte részvétükre érdemes az a pénzügyi gazdálkodás, amelynek ugyanazon ország közadójából a fél országot ki kell tartania?

Talán boruljunk le a konszolidáció gazdasági rendszere előtt, amelynek bölcs, előrelátó, buzgó vezetése alatt, egy nagyszerű termés után, nőttön-nő a drágaság?

Talán zengjünk hozsannát korunk erkölcseiről, amikor társadalmunk ott tolog a husos fazék körül, egymást gátolják, hogy aki nem fér a közelébe, legalább a hulladékokon lakmározhassék? Görögtüzek helyett magyar tüzeket végre!