Osvát Ernőnek

Rég nem hallottam anyai beszéded,
szülőtanyám kis sárgaréz harangja,
rég nem hallottam bús káromkodásod
mennydörgését, apám pogány haragja.
Őt rég elűzte gőgös urasága,
űz engemet az ő rabszolgasága.

Tovább, tovább. S minél tovább kerülök
térben-időben: csak hívebben állnak,
annál tündéribb látomásba gyülnek
réglátott képei szülőtanyámnak.
Élő fatörzsbe vágott betüként,
mintha szivemből forrna ki e kép.

Városok tornya-kéménye felett
lebeg e kép, ez arc, mint délibáb;
harangon-ágyun, túl minden zenén
csengi e dal: "Jöjj vissza!... "Menj tovább!"
Óh vesztett Éden, elhagyott Egyptom, -
lesz-e az ígért Kánaánban nyugtom?

Óh messze kor s te, rohanó idő!
Alig volt reggel: dél van, este leng
kastély-, cselédház-, óltetőre már is...
Cseng még a tanya rézharangja, cseng
s ha száll az éj, bőg az éjjeli őr
tülke, alvó szülőtanyám felől.

"Aludj, aludj... A házban, hol születtél,
sötétek voltak mind az ablakok,
fáradt cselédek édesden aludtak,
vagy észrevétlen ölelkeztek ott,
örökül hagyva munkás karokat,
teherkönnyítő víg-bús dalokat..."

E hanggal nyugszok, e hang altat el,
mint éjjeli őr tülke búgva búsan
s ha kél a Nap, mint csürhegyüjtő kondás
ostora kong, harmatos tülke harsan,
s mint halálbainduló ezredek
zenéje... Újult vággyal ébredek.