A két végén égő gyertya vagy magyar gazdaságpolitika
Hogy ez a nyár eseménytelenül mult volna el a magyar gazdasági életre, azt igazán nem lehet elpanaszolni. Az a hatalmas bürokratikus szervezet, amely a magyar állam bevételeinek 53 százalékát emészti föl, nem állhat tétlenül egy helyben, időről-időre életjelet kell adnia magáról, be kell bizonyitania, hogy él és müködik éspedig nem azzal, hogy a közigazgatás, az állami szolgálatok mindennapi munkáját gyorsabban és pontosabban intézi el, mint akkor, amikor két és félszer nagyobb lakosság és sokszorosan élénkebb üzleti forgalom mindennapos életét kellett szabályoznia és ellenőriznie. Nem.
A magyar gazdaságpolitikának megnőtt az étvágya.
Minden ambiciója arra irányul, minél szélesebbre tolja ki a beavatkozási körét, minél mélyebben nyuljon a polgárok mindennapos életébe. S ha alaposabban megnézzük és megfigyeljük ennek az égbetörő becsvágynak a külső jelenségeit, furcsa következtetésre kell jutnunk.
A hivatalos magyar gazdaságpolitika ugyanugy cselekszik, mint az egyszeri ember, aki két végén gyujtja meg a gyertyát, hogy jobban világitson. A gyertya egyik vége, amely az államkasszát világitja meg, a magyar állam bevételi forrásaira vet világosságot. A magyar állam pénzügyileg, állampénzügyileg egyáltalán nem volt olyan kétségbeejtő helyzetben, mint ezt általában hisszük. A magyar adófizető nyomban a költségvetési egyensuly helyreállitása után olyan tisztességtudón, olyan becsületesen tett eleget polgári kötelességeinek, hogy a magyar állam nyugodtan és bátran leszögezhette volna az 1925-iki szinvonalon az állami bevételeket.
Ehelyett mi történt?
Nem kiadásainkat szabtuk a befolyó jövedelmekhez, hanem megforditva, amely arányban nőtt a jövedelem, nőtt a kiadások étvágya is. Nincs megállás, egyre több és több jövedelmet sajtol ki az állam polgáraiból.
Magyarországon a legmagasabb és legsulyosabb a forgalmi adó, a legmagasabb az adómentes létminimum, a legmagasabb az adó fejkvótája és ijesztően nagy a nemzeti jövedelemnek az a része, amely adó és illeték fejében az állam kasszáiba folyik.
De nemcsak a gyertyának ez a vége ég és lobog vidáman.
Nem kevésbé bátran lángol a gyertya másik vége is. Az adófizető állampolgári egyedet nemcsak az adó nyomja, de számtalan törvény, rendelet és intézkedés gátolja abban, hogy ezt az adót szabad munkával megkereshesse. A gyufamonopólium és a jövedéki rendelet csak két magasra csapó hulláma ennek a rendeletáradatnak.
Egy ideig lobog ennek a gyertyának mind a két vége, de előbb-utóbb összeér a két könnyelmü láng, s mi lesz akkor? Földadóból, szövetkezeti adóból a magyar állam költséges szervezetét nemigen lehet fönntartani. S ha a gyertya két lángja még sokáig lobog, akkor ebből az országból a független exisztenciák zöme, amely mégiscsak az állami bevételek oroszlánrészét szolgáltatja, eltünik.
A legszomorubb a dologban az, hogy minden intő szó, minden kritika, ha még olyan alapos is, hiábavaló. Az ember azt hinné, a miniszteri bürókban meg vannak győződve, hogy kormányzáshoz, gazdasági politikához csak az urak értenek. Engedjék meg, kérem, hogy kellő tisztelettel és szerénységgel a német példára tereljük az urak figyelmét!
Németország sulyosabb helyzetben volt, mint mi, a német állami omnipotencia keményebb volt, mint a miénk, a német tömegek élelmezése igen kritikus állapotban. S ma Németország fizeti a Dawes-terv sulyos annuitásait, aranyparitáson fölül mozognak a bérek és a fizetések, a 100-160 pengős átlagfizetés Berlinben ismeretlen fogalom, s az adócsavar mégsincs olyan szörnyen megfeszitve, mint nálunk, az államhatalom egyéb szerveinek beavatkozása a gazdasági életbe ma szükebb és sekélyebb s a német nép husfogyasztása ma 15%-kal magasabb, mint 1913-ban volt.
Tehát másként is lehet kormányozni, ugyebár!
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
.jpg "Az aratás és a fegyvergyakorlatok")
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!