Poincaré … Alacsony, szürkeszakállu, hüvös és merev tekintetü ember, hangjában nyoma sincs annak az elragadó szónoki lendületnek, amely Briand, Boncour, Monzie szavát olyan feledhetetlen élménnyé teszi; nem kedves, nem udvarias, nem barátságos; szótartó, pontos, dogmatikus; nem latin, hanem északi tipus, nem gall, de frank, Lorrain, lotharingiai. Harcias, kemény burgundi faj fia, annak a földnek a gyermeke, amely két nagy birodalom, két nagy ország közé szoritva, hosszu századokon át rendithetetlenül, harcosan és szivósan védte magát és országát.

E fanyar és dogmatikus ember (smokk, ha Pesten élne), a nagy szónokok és kitörő szenvedélyek népének képzeletén ma ugy uralkodik, mint Gambetta óta a harmadik - most már megdönthetetlenül polgári - köztársaság egyetlen politikusa sem. És ami a legcsodálatosabb, maga Poincaré egyetlen szóval, egyetlen gesztusával sem törekedett erre a nagy népszerüségre, amely talán nem is népszerüség, - csak elismerés, tekintély, bizalom, csupa ritka dolog a szeszélyes fordulatok és hirtelen bukások e demokratikus országában.

Elismerése annak a boltosok és bankárok előtt döntő ténynek, hogy egyedül, külső segitség nélkül rendbeszedte az ország pénzügyeit, visszaszerezte gazdasági tekintélyét, nem kért kölcsön - fontos, nagyon fontos! -, nem nézett se jobbra, se balra, ment előre a maga utján, akár egy külvárosi kis boltos, aki előtt hiába szaladgálnak ragyogó automobilok, hiába terpeszkedik a sarkon a márványos áruház, ő hétkor nyit, tizkor csuk, hétköznap, vasárnap egyaránt és a világ legtermészetesebb és legfanatikusabb meggyőződésével elvárja, hogy szivós munkáját egy kis asniéresi ház és megfelelő szerény évjáradék fogja megkoronázni. Hogy sokat dolgozott, hogy az élet elröpült mellette, - bánja is ő!

A francia polgár se bánja, hogy dupláját háromszorosát fizeti háboruelőtti adójának. A fontos, hogy az ő bőrén nem spekulál, se rastaqouére, se amerikai - s a frank dolga rendbejutott! De ez az éremnek csak az egyik fele. A másik fele az ismeretlen, vagy oly gyorsan elfeledett Poincaré vonásait viseli, a vasárnapi népszónokét, az államfőét, aki sápadt arccal rohant autóján Bordeauxba, 14 évvel ezelőtt, amikor a porosz ulánusok a Somme vizén gázoltak át. Poincaré sohase feled, a francia kispolgár sohase feled.

Poincaré vár és hallgat. Ma óvatos és udvarias hangon beszél a békéről, a nemzetek ideális megegyezéséről, egyetlen bántó hang nem hagyja el ajkait, a németek, a volt ellenséges népek ellen. De mi lesz holnap? Mi lesz, ha a hó végén erős poincarista többség vonul be a Palais Bourbon csarnokába? Vajjon nem hajitja-e el Poincaré a régi, kicsinyes és bosszuvágyó Poincaré, a békesípot, amelyet Briand és a szelid Edouard, Herriot nyomtak a kezébe? Egyszer, nem is olyan régen, közel volt már a világ ahhoz, hogy barátságos eszmecserével, nyugodt és emberi lélekkel a világot vezető államférfiak megtalálják az utat, amely a nagy és fájdalmas kavarodásból kivezet. Poincaré volt az, aki elszánt, rideg csapással leteritette Briandot.

Elfeledtük Génuát s ami utána következett, a Ruhr-megszállást, az osztrák és magyar pénzügyi összeomlást, a fájdalmas vergődést, amig Genfben nyugvópontra nem jutottunk. Nem az ma a nagy kérdés, ki győz a francia választásokon, hanem az, nem győz-e Poncaré tulságosan és ha igen, megmarad-e helyén Briand, megmarad-e a megerősödött francia köztársaság azon az uton, amelyen át a mai nyugalomhoz eljutottunk?