Hannibal


Bernard Shaw óta újra izgatni kezdi az írókat a történetfilozófiának az az egyszerű megismerése, hogy a történelem folyamán az embernek csak a körülményei változtak, a jelleme állandó maradt, cselekvését ugyanazon lélektani rugók döntik el minden korban, tehát a történelmi alakok és a mai emberek között sokkal kisebb a különbség, mint ahogy a félisteneket elképzelő és hősöket teremtő romantikus ember gondolta.

Ha tehát egy történelmi szereplőt, akit az iskolai tanításon induló közfelfogás csak és épen hősnek, vagy hadi és politikai tettek elkövetőjének tud, a kicsiny magándolgaiban mutatunk be, mint megcsalt férjet, mint hiú pózolót, vagy mint szoknyavadászt - ebből a komikumnak bő forrása fakadhat fel. Igaz, hogy ezt a forrást már az Offenbach-operettek szövegírói is bőségesen kihasználták, sőt még régebben a Scarron és Blumaner-féle paródiák szerzői is, de kimerítve teljesen nincs még s meg lehet újítani a dolgot a modern észjárás szerinti újabb elmésségekkel.

Például: miután a történelem hősei túlnyomó részben háborús hősök, az ő ürügyük alatt ki lehet terjeszteni a persiflaget a modern háborúra is, némi az átlag polgári érzést nem túlságosan provokáló pacifizmussal. Arra azonban célszerű vigyázni, hogy a dolog ne sértsen semmiféle nemzeti kegyeletet, tehát a persiflage tárgyául az ókor ma már nemzettelen alakjai alkalmasabbak, mint a ma élő nemzetek multjának valamely alakja. Shaw ugyan nem egészen tartotta be az utóbbi szabályt, de ő róla mindenki tudja, hogy tiszteletlen és respektust nem ismerő ember, ő tehát többet merhet, mint olyas valaki, akinek nincs a többiek előtt ilyen enfant terrible hírneve.

Az amerikai Sherwood tehát mint jó polgári Shaw-tanítvány Hannibalt pécézte ki, még az ókorban megsemmisült pún nemzet hősét. Felveti a kérdést: mért nem ment a pún vezér a cannaei csata után egyenesen Róma ellen, mért vonult el Capuába, holott könnyű szerrel elfoglalhatta volna a gyűlölt várost és halálos csapást mérhetett volna a római birodalomra?

A történelem erre a kérdésre sztratégiai és politikai feleleteket ad, a vígjáték-író azonban vígjátéki feleletet akar adni. Ebben igaza is volna, ha ki tudna találni valami olyan feleletet, mely vígjátéki is, érdekes is, - de nincs igaza, mikor csak arra a banális és immár nemcsak a Monna Vanna óta elcsépelt ötletre tud rábukkanni, hogy keresd az asszonyt, hogy egy szerelmes éjszakán Fabius szerelmileg kiéhezett s kemény férfira vágyó felesége beszéli rá a pún vezért a visszavonulásra.

Ez lehet, hogy az ilyenekben úgylátszik nagyon is igénytelen amerikai közönséget kielégítette, - a mi közönségünknek azonban ettől elmegy a jókedve, amely úgysem volt túlságosan nagy, tekintve az első felvonás mérsékelten mulatságos voltát. Azt a tagadhatatlanul írói elgondolást sem tudja ezután már méltányolni, hogy az asszony azzal rendíti meg a vezér elhatározását, hogy beleoltja - görög származására és nevelésére valló okoskodással - a kételkedést, azt a kérdést: mi értelme van a folytonos hadakozásnak, mikor minden diadal csak egy új harcot szül s nincs cél, amit a hadvezér azzal érhetne el, hogy most már aztán vége, feladata be van fejezve.

Ez a szofista okoskodás egészen érdekes volna, ha olvasnám, de mikor színpadon is csak okoskodás marad, prepatetikus párbeszéd, melyben nincs akció, akkor a nézőtér felett az unalom perolin-felhője száll fel. Ebbe pedig bele fullad a darab. Az eredmény: arra a megállapításra jutunk, hogy ez az amerikai író filozófusnak kissé sekély, humoristának nem elég találékony, színműírónak ingadozó, - nem tud atmoszférát teremteni.

A Vígszínház előadása, ezt meg kell mondani, olyan langyos, mint maga a darab. Kimutatja, nem leplezi a darab humorának hiányait, a színészek egyike sem csinálja a dolgát azzal az ötletességgel, amely talán mégis kicsiholt volna belőle egy kis hatást. Úgy gondolom, az egészet sokkal inkább burleszk-persiflage-stílusban kellett volna játszani, mennél több komédiázást belevinni.

Schöpflin Aladár