Azt lehetne mondani, hogy amilyen nagy hercehurca, reklám, szörnyűködés és lelkesedés kavarog e körül a fekete művésznő körül, hát mindenki gyanut foghat, hogy valami nagyon csepűrágás-ízű dologról van szó.

Ennek a gyanunak azonban a jelen esetben nincs semmi jogossága. Véletlen ez a Josephine Baker valóban nagy művész és amit ad, az kifogástalan, elfinomult csín, sőt valami olyan, amire hajlandó volnék azt a bizonyos klasszikus jelzőt használni.

Igen, klasszikus, a szónak eredeti és igazi értelmében. Azaz nem csináltan, kieszelten próbálgat az eredetiben már tökélyre vitt szépségeket újramelegíteni, mint erre a görög és egyiptomi táncmotívumokkal való spekulálás a példa, hanem egy ifjú s nagy művészetnek a reprezentálója, amelynek tényleg érdemes klasszifikálója marad.

Mert az ég őrizze meg mindnyájunk jóízlését attól a zavaros szánalmasságtól, amely ennek az új fekete Terpszüchorénak nagyszerű művészetéből előburjánzott az utóbbi években, lehetetlen elnevezések és kreációk formájában, a tánctermek számára megilledelmesített túrtáncok gyanánt.