Az Ady-kérdés története

1928 | Április

A felnőtt ifjúság számára összeállította Zsigmond Ferenc

A szegedi egyetemi tanárok folyóiratában, a Széphalomban, mely az Ady-kérdésben egyáltalán nem számítható konzervatívnak, de az egyetemi irodalom-tanárok fiatalabb nemzedékének szempontjait igyekszik a konzervatív közönség előtt képviselni, nemrég ezt a megállapítást olvashattuk: "A konzervatív álláspont emberei ma sokkal többet foglalkoznak Adyval, mint a költő hívei." Ebben a szegedi kritikusnak teljesen igaza is van.

Egy érdekes és nem minden humor nélküli stádiumában vagyunk ma az Ady-ügynek. Körülbelül húsz évig az volt a konzervativizmus, hogy Adyt nem kell tudomásul venni, nem-létezőnek kell tekinteni, vagy ha már okvetlenül muszáj vele törődni, a teljes elutasítás vele szemben az egyedüli megengedhető álláspont. Lassankint azonban rá kellett jönni arra, hogy ez az álláspont teljesen céltalan: a költőt nem lehet sem agyonhallgatni, sem agyonütni, mert minden, akármilyen tekintéllyel elmondott argumentumot semmivé tesznek a tények: Ady versei.

Vigasztaló látvány annak, aki komoly ügynek látja a szellemi energiák érvényesülését, hogy minden ellenhatással szemben, amelyet húsz éven át politikai hatalom, hivatal, egyetemek, akadémiák, iskolák, az államilag szervezett kultúr-tekintély összes szervei, kivétel nélkül, nem csekély erőfeszítéssel kifejtettek, végül egy, csak az igazságra hivatkozó, minden hatalom nélküli, szerény helyzetben élő íróemberek által támogatott költő nagy tehetsége érvényesült és rákényszerítette minden ellenfelét arra, hogy foglalkozzék vele és elismerje fontosságát. Minden magasztalásnál nagyobb dicsősége a költőnek, hogy halála után tíz évvel ennyire izgatni tudja azokat, - jórészt személy szerint is ugyanazokat, akik míg élt, tudomást sem akartak venni róla, vagy legfeljebb egy kézmozdulattal akarták maguktól elhessenteni.

Hogy mi, egykori fegyvertársai és mindenkori hívei mostanában kevesebbet foglalkoztunk vele, mint a fenttisztelt konzervatívak, ennek több oka van. Az első az, hogy mi már rég túlvagyunk az Ady-kérdés politikumának, esztétikumának és ethikumának azokon az elemein, amelyek ma a konzervatívakat izgatják. Ezeket mi már idején megemésztettük, ők még kérődzenek rajtuk. Később fogtak hozzá, nehezebb táplálék is nekik, tehát tovább tart az emésztés.

Mi kellő reverenciával feltálaltuk nekik s illendően megvárjuk, amíg végeznek vele. A másik az, hogy az egész Ady-komplexum ma már abba a stádiumba kerül, amikor irodalomtörténeti kezelést kezd kívánni s mi nem vagyunk irodalomtörténészek, hanem az irodalom publicistái, akik úgy érezzük, odanyujtottunk az irodalomtörténet kritikai szakembereinek egy bő és hálás anyagot s most várjuk, mit szólnak hozzá.

Eddig valami sok értékeset nem szóltak hozzá, tehát nem lehet velük valami sok beszédünk. Ezen a helyen írtam már, hogy az Ady-kérdés romantikus stádiuma, melyben a propaganda és ellenpropaganda vitte a szót, végére jár s most elérkezett az ideje az Ady-kritikának. Remélem, ehhez majd lesz néhány szavunk nekünk is, Ady híveinek, bár a munka legnagyobb részét nem a mi hivatásunk elvégezni, hanem a tudományé, mely vállalta az irodalom elemzésének, értékelésének és magyarázásának szép feladatát.

Az Ady-kérdés konzervatív emésztési processzusának egyik nem érdektelen terméke Zsigmond Ferenc kis könyve. Tanárember írta, aki az élet minden vonatkozásában a konzervatív életformában él, mint természetes levegőjében, de mint irodalmi érdeklődésű ember, nem tudta magát kivonni Ady fascináló hatása alól s most valamiféle kiegyenlítést keres megszokott életszemlélete és az ellenállhatatlan irodalmi hatás között.

Valahogy igazolni szeretné saját konzervativizmusa előtt azt, hogy kénytelen volt megérezni és elfogadni Ady nagyságát. Pedagógus lévén, lelkiismereti aggályai vannak - ezeket ismételten nyilvánítja is - Ady költészetének pedagógiai célra való használhatósága körül s félti az ifjúságot főleg a szerelmi dolgok tekintetében Ady hatásától.

Ebben nem akarok vitatkozni vele, csak éppen mellesleg említem meg, hogy Ady költészete a maga egészében aligha lesz valaha is iskolai olvasókönyvek alkalmas anyaga, általában a modern költészettel nemcsak nálunk, hanem az egész világon sok baja lesz az olvasókönyv-szerkesztőknek (ezért nem sajnálom őket!), meg hogy a nagyon féltett ifjúság a valóságban mindennap sokkal különb dolgokat lát, semhogy bármiféle költészettől, hacsak az nem kimondottan pornografia, olyan nagyon kellene félteni. A pedagógiai szempont különben a pedagógiában fontos, nem az irodalomban s ha valamely irodalmi jelenség zavarba hozza a pedagógust, az a pedagógus baja, nem az irodalomé s nem az íróé.

Zsigmond Ferenc az Ady-kérdés történetének megírását vállalta közönsége, az ifjúság előtt, de a legjobb akarattal sem lehet mondani, hogy amit vállalt, azt meg is adja. Lényegében nem sokkal ad többet, mint hogy kikeresi és szembeállítja egymással az Ady-kérdésben felmerült ellentmondásokat. Különös öröme telik abban, ha az Ady mellett felszólaló írók között tud ellentmondásokat szembeállítani s ezeket a szembesítéseket némi enyhe humorral végzi. Fiatal olvasóit azonban arról is tájékoztatnia kellett volna, hogy ezek az ellentmondások maguktól értetődőek voltak akkor, amikor az egész Ady-kérdés még forrásban, in statu nascendi volt, a nézetek még nem voltak teljesen kiforrva.

Különben is, ilyen szembeállításokat könnyen lehetne csinálni olyan írókról szóló, közös elvi alapon álló nyilatkozatok között is, akik mögött már rég kiforrott, hosszú idők által szentesített közvélemény van. Erre maga a könyv írója is ad példát, mikor - csaknem elszólásszerűen - szembeállítja Riedl Frigyesnek és Horváth Jánosnak egy-egy Petőfire vonatkozó passzusát. Hogy egy íróról, irodalmi jelenségről való kritikai nézeteknek, ha egy közös ízlés sodrából valók vagy egyugyanazon folyóiratban jelentek meg, okvetlenül minden ponton azonosaknak kell lenni, azt aligha vallja maga a könyv írója is, bár néha úgy tesz, mintha vallaná.

Mindenesetre jobb képet tudott volna adni az ifjúságnak az Ady-kérdés történetéről, ha ezek helyett a furcsa szembeállítások helyett az Adyra vonatkozó irodalomból megállapította volna, az egyes írók és cikkek, tanulmányok vagy könyvek főbb gondolatainak ismertetésével és esetleg kritikájával, miként fejlődött Ady felismerése, megértése, értelmezése a saját nemzedékében és a mai nemzedékben, mint szélesedett ki a költő hatása az első megismerők szűk köréből - ma már mondhatni - a legszélesebb körökig, mi szerepe volt a mellette és ellene folyt propagandának mindebben, - szóval, ha csakugyan az Ady-kérdés történetét foglalná össze és nem játszana az Ady-kritikának egyes többé-kevésbé mellékes mondataival.

Akkor bizonyára rájött volna arra is, hogy a kérdés körül talán mégis volt némi érdeme Ady kritikai fegyvertársainak, - ha nem több, legalább annyi, hogy a költő nem jutott Vajda János sorsára s még életében hallhatta költészetének visszhangját. S hogy ez költészetének kifejlődése szempontjából nem volt fontosság nélkül, azt irodalmilag művelt és némi lélektani ismeretekkel bíró ember előtt nem kell bizonyítani.

Azt a kérdést azonban mindig joggal felvethetem: kik bizonyították magukat az irodalom jobb megértőinek és elfogulatlanabb ismerőinek: azok-e, akik Ady rendkívüli tehetségét azonnal felismerték, megértették és igyekeztek másokkal is felismertetni és megértetni, vagy azok, akiknek húsz esztendő kellett, hogy szinte egy közvélemény kényszere alatt félig-meddig, ímmel-ámmal elfogadják?

A dogmatikus kritika hívének tartja magát s Gyulai Pálra hivatkozik Zsigmond Ferenc. Ebben a minőségében megrovással illeti Ady híveit, akik a kritikai dogmatikával szemben a költő szuverenitását hangoztatták. Erről kár volna vitatkozni vele, ma már, úgy tudom, a legakadémikusabb kritika is túl van a mult század középi dogmatizmuson.

De ebben a kapcsolatban megrója a Nyugatot is azért a liberalitásért, mellyel tért engedett különböző, sőt ellentétes nézeteknek is. Ez a szemrehányás nem indokolható komolyan, mert a Nyugatnak, minden liberalizmusa mellett is, mindig megvolt a maga meghatározott, nem programszerűen megállapított, de a dolgok természete szerint magától kialakult iránya. Hogy nem tűzte ki programjára valamely párt vagy dogma vagy irány jelszavát, az a magyar irodalom egyik legfőbb szükségletének felismeréséből adódott.

Nem párt-orgánumra volt és van szükség, hanem olyan szabadszellemű folyóiratra, mely közlő szerve a kibontakozást és szabad teret kereső tehetségeknek, mindazon tekintetek és az irodalomtól távoleső szempontok mellőzésével, melyek a többi sajtó-orgánumokban döntőek szoktak lenni és bénítólag hatnak az irodalomra és a tehetséges írókra. Az irodalom szabad mozgása érdekében volt szükség a Nyugat liberalitására s hogy csakugyan erre volt és van szükség, azt bizonyítja a kitünő tehetségű, ma már mindenütt elismert írók egész sora, akiket a Nyugat juttatott levegőhöz.

Schöpflin Aladár