London, április 13.

A szárazföldi utast, ha kis szerencséje van s a déli angol partokon köt ki, elbájoló puha kép fogadja: smaragdzöld rétek, üde legelők, a kenti és surreyi dombok lágy vonala, sürü cserje és fakoszoru mögé rejtőző, piros cserépfödelü falvak s városkák, szalmatetős tanyák, piros- és barnafoltos tehenek, halkan futó gépkocsik a sima országuton, csönd, béke és pásztori nyugalom.

Föltünő ez umbriai szinekben s vonalakban elfutó képen csak egy: a megmivelt föld hiánya. Néha s nagyritkán látja a szem a szorgos paraszti kéz nyomát, a barna hantok sürün futó sorait a megmivelt földeken, nem látni a keskeny sávokban elvillanó paraszt i szántókat, a zöld s barna szin száz meg száz árnyalatában tarkálló foltokat, a sarjadzó vetés üde nyalábjait!

Hol van a sok paraszti kéz, a yokelek és yeomenek hada, amely elmult századokban e hantokat benépesitette, hol van az angol parasztság, amelynek fiai a nagy brit világbirodalmat megalakitották?

Egy óráig fut a vonat a parttól befelé, észak felé s a figyelő utas megleli a kérdésre a választ! Elővárosok, kert városok sürü koszoruja váltja föl a halmok és ligetek, rétek és legelők üditő rajzát, házak nőnek ki a földből, először egyes cottageok, aztán csoportok, végül utcák, s jó félórán keresztül, mielőtt a Victoria pályaudvarra befutna, sürü háztömegek közt vágtat a kontinentális expressz, rettentően egyforma, borzalmasan rut és szivszaggatóan komor, szinte assziriai monoton vonalakban terpeszkedő téglahalmazok között.

E téglafalanszterekben összezsufolva él, nyomorog, füstben, koromban, esőben és ködben javarésze annak a szivós, keménykötésü, izmos és erélyes északi fajnak, amely nem latin lendülettel, hanem germán kitartással, rendszeres és kiméletlen törtetéssel három évszázad alatt a földteke legnagyobb és legértékesebb birodalmát megépitette.

Ez a parasztság rég elveszitette paraszti jellegét, nem ért a földhöz, nem szereti és inkább tengődik London keleti és északi negyedeinek poklában, a bányavárosok és a Midland ipari centrumainak gyilkos atmoszféráiban, mint kint a szabad ég alatt, szabad s emberi munkában.

A háboru előtt, amig a százéves ipari és kereskedelmi konjunktura, amely Viktória királynő hatvanéves uralkodásához füződik, eltartott, ez a mezei exódus nem volt probléma s nem okozott Angliának gondot.

De ma ötnegyed millió ember tengődik Londonban, a walesi és cornwallisi bányavidéken, Lancashireben és a nagy kikötőkben munka nélkül, szörnyü nyomortanyákon, mély lelki depresszióban, a sovány munkanélkülisegély éppen, hogy az éhenhalástól menti meg.