Én vagyok itt, én még nem exisztálok

1928 | Április

Én vagyok itt, én még nem exisztálok - mondja Nádosy Imre, akit izgalmas keresés után Magyarteleken talált meg A Reggel munkatársa

Pécs, április 3.

A vasárnapi lapok megírták, hogy Nádosy Imre csak pár órát töltött Helesfa melletti birtokán és onnan anélkül, hogy bárkinek is megmondta volna, hova megy, eltávozott. A Reggel munkatársa elhatározta, hogy megkeresi Nádosy Imrét s megkérdezi tőle, mi a szándéka, hogy háromévi raboskodás után ismét szabad ember lett.

Első utunk Nádosy-telepre vezet, Nádosy Imre kastélyába. Helesfáról dülőut visz föl Nádosy-telepre. A dülőut borzalmas sarában csak a kerék forog, az autó nem tud továbbjutni, de a lovak is csak lépésben jutnak előre a feneketlen sárban. Temető mellett visz el az ut. Az öreg helesfai temető ez. Idelátszik a Nádosyak sirboltja. Friss lábnyomok vezetnek feléje. Ki járhatott a temetőben most, ilyen időben, térdig érő sárban?... A kocsisom mondja:

- Tegnap, mielőtt ujra elment volna a méltóságos úr, eljött ide, ki a temetőbe s több mint félóráig imádkozott a családi sirboltban. Amikor kijött, könnyes volt a szeme…

Elhagytuk a hegyoldalba épült mecseki temetőt. A köd homályos fátylat borít a tájra. Sehol ember rajtunk kívül, ameddig a szem ellát. Csak csönd, csak csönd, amiben még a szitáló eső egyhangu sírási is elvész. Ide, ebbe a csöndbe jött pihenni Nádosy Imre s mégsem maradt itt még 24 órát sem, mert már az első nap valóságos rohamot intéztek ellene a látogatók.

Jóismerősök, tisztelők, szomszédbirtokosok, akik látni akarták a volt főkapitányt. De Nádosy Imre még nem tudott látogatókat fogadni. S hogy ne kelljen udvariatlannak lennie, elment. Hova? Senki sem tudja. A fehérre meszelt urilak főbejáratánál hiába csenget a látogató. Nincs itthon a gazda. A kutya ugatására, a kastély halszárnya felől előbujik az ispán és sajnálkozva mondja:

- Bizony elment a méltóságos úr, pedig alig vót itthun. Megőszült szeginy, amiuta nem láttuk! Igaz, hogy külömben nem niz ki rosszu’, talán meg is hizott e’ kicsit, de az itthuni koszt azér’ mégis más lehet, mint amit ott kapott.

Nagyon izlett neki az ebéd, mer’ akkorát alutt utána, mint a bunda!

Huslevesből, csirkepaprikásból és lekvárosgombócból állt Nádosy Imre első ebédje, amelyet már otthon és szabadon fogyaszthatott el.

Szieszta után már a gazdaságban sétált Nádosy Imre. Amikor egy öreg kocsisa, aki már egy hete minden nap hiába várta gazdáját a vasuti állomáson, meglátta, térdreborult előtte és sirva csókolgatta a kezén. Nádosy Imrét könnyekig meghatotta ez a jelenet, fölemelte öreg cselédjét és mindkét kezét szorongatva csak ennyit tudott mondani:
- Köszönöm… Köszönöm…

Az ispán behivatja az öreg kocsist. Becsületes arcu, szakállas magyar paraszt, van már 80 esztendős is. Csöndesen mondja:
- Csakhogy megérhettem ezt a napot! Most már szivesen meghalok…

Bemegyünk a kastélyba. Egy tucat szobája van Nádosy Imrének, valamennyi paritán egyszerűségel berendezve, csak a dolgozószoba díszesebb, ujabb butorzatu. A becsukott spaletták résein beszürődő gyönge fény szürke félhomályt teremt s a falakről Batthyány Lajos gróf és Eötvös József báró képei néznek a vendégre. Nádosy Imre iróasztalával szemben egy fénykép függ. Az országos függetlenségi és 48-as kör küldöttségét ábrázolja, amely 50. születésnapja alkalmából tisztelgett Kossuth Lajosnak.

A szobák fűtetlenek, a spaletták be vannak csukva: Nádosy Imre nincs itthon. Hol van? Itt kell lennie, valahol, nem azért jött haza, hogy ne itt, rokonsága körében töltse az ünnepeket. A közelben van Nádosy Imre egyik rokonának, Mattyasovszky-Zsolnay Zsoltnak a kastélya. Oda hajtatunk. De Nádosy Imrét nem találjuk itt. Bükkösd a következő megálló: Jeszenszky Imrének, Nádosy Imre unokafivérének a kastélya. Ők sem tudják, hova ment husvétra a volt főkapitány.

Cserdiben, Jeszenszky Ivánéknál hasonlókép járunk. Most a szentlőrinci országutra kanyarodik autónk. Mándy Samu országgyűlési képviselőhöz megyünk, aki épp a költségvetést tanulmányozza, de Nádosy Imréről ő sem tud semmit. Ujabb 30 kilométeres ut, tele veszedelmes kanyarulatokkal, sárral, kitérni nem akaró parasztokkal, s Magyarteleken vagyunk. Kammerer Gusztáv földbirtokos lakik itt, akinek neje Nádosy Imre nővére.

Érezzük, hogy ötórás veszedelmes fordulóktól izgalmas ut után jó helyen járunk. Finom urilak előtt áll meg az autónk. A folyosón jómodoru inas jön elénk s amikor közöljük, hogy Nádosy Imrét keressük, angol flegmával jelenti ki, hogy nincs itt. A folyosó egyik asztalára esik a pillantásunk. Utibőrönd hever rajta s a névjegytartóban ez a fölírás:
IMRE NÁDOSY
Le Préfet de la Police Hongroise

Az inas nem jön zavarba kérdő pillantásunktól, hanem azt feleli, hogy Nádosy Imre senkit sem fogad. Pia fraussal kell élnünk: közöljük, hogy levelet hoztunk a főkapitány urnak, amelyet azonban csak személyesen adhatunk át.
- Kitől van a levél? – kérdi az inas.
- Ezt csak a főkapitány urnak mondhatjuk meg! – feleljük, amire az inas eltűnik s öt perc mulva azzal tér vissza, hogy a méltóságos ur a gazdaságban tartózkodik s ott vár.

Az itatóvályunál találjuk meg Nádosy Imrét. Barna raglánt, szürke kalapot, sportruhát, kockás harisnyát és sárga félcipőt visel. Egy kerítésre támaszkodva nézi az itatást. Szurós tekintettel figyeli, ki jön hozzá s mikor megmondjuk, hogy cselnek használtuk a levélhistóriát s megkérjük, hogy beszéljen magáról, a terveiről, igy felel:
- Én nem vagyok itt, én még nem exisztálok!
„Én még nem exisztálok!” Mit jelent ez? Nyilván arra céloz a volt főkapitány. hogy politikai jogai még föl vannak függesztve, a kegyelem csak a szabadságvesztésbűntetésre szól.
- Tehát visszatérne a politikához, méltóságos uram?
- Nem. Nekem nincs semmiféle tervem, sem a politikával, sem mással. Nekem most uj az ég kékje s egész lényemet betölti ez a friss tavasz zsendülés, ami itt van. Nem akarok semmit, egyszerű gazda vagyok, akit csak a tavaszi vetések kelése érdekel s csak azt lesem, mikor lesz eső.

Nézi az itatást. Egész lényén látszik, hogy más most nem érdekli. Egy kis csikó fickándozva odafut anyjához s szopni kezd, mialatt anyja iszik. Nádosy Imre mosolyogva nézi a jelenetet.
Két év óta talán ez az első mosoly ezen a szomoru, ősz magyar arcon…