Az emberiség a nagy megpróbáltatás után fáradt, különösen fáradtak vagyunk mi, magyarok, akiknek a török hódoltság után majd száz évre volt szükségünk, hogy ujból erőre kapjunk. Fáradt Magyarország, fáradt a parasztság, a munkásság és a polgárság egyaránt s bün volna a lassu lábbadozást megzavarni. Ugy látom, hogy a magyar felsőház ellenzéki tagjai vették át most a faltörő kos serepét s nincs az a szociáldemokrata, aki az adott körülmények között alaposabb kritikával illethette volna a magyar kormány politikáját, mint a felsőház legutolsó üléseinek a szónokai. Én még sokáig kell, hogy hallgassak. Hogy szeretné-e hazatérni? Istenem…

Többet nem mondott, de a keze remegésén, a távolba meredő furcsa pillantásán, a megrezdülő szempilláján meglátszott, milyen hirtelen hullám öntötte el a lelkét. Többet nem is szólt politikáról. A gyermekeiről beszélt, a kis Ádámról, aki fékezhetetlen, kemény fiu, a feleségéről s fölcsillanó szemmel nagy utjáról, amelyre most készül.

A jövő hónapban Mexikóba megy mint ujságiró, két nagy lap, egy francia s egy angol megbizásából.
Károlyin kívül de sok magyar emigránst gyötör ugy a honvágy. Diner-Dénes, aki hevenéves korára lett francia zsurnaliszta, a „Populaire”, a francia szociáldemokrata párt közlönyének egyik szerkesztője, Szende Pál is az év egy részét Párisban tölti, innen irja cikkeit baloldali német lapoknak s kivüle még hány száz névtelen ki ember, akik a párisi tengerben vergődnek.

De a párisi emigráció zömét mégis csak az oroszok adják, akiknek minden szürke foglalkozásuk ellenére is romantikus életét a francia irodalom nagy reménysége, Kessel, olyna tökéletesen rajzolja meg regényeiben. Soffőrök, akik valaha a császári gárdaezredek színes egyenruháját hordták, admirálisok, akik ma nagy szállodák, de néha bizony nagyon kicsiny garnik éjjeli portásai, balti baronesszek, akik levantei mulatókon keresztül jutottak el a montmartvei „boiles de suit”-kbe, nagyhercegnő, aki a Téli Palota tánctermeiből egyenesen egy párisi szabó mellé került polgári feleségnek, kozákok, grófok, irók, tisztek, pincérek.

A nagy szarmata steppe minden rendű-rangu lakosát és gyermekét meg lehet találni a Porte Maillot és a Porte Verseilles között. Kint a rue Leriebeben, egy negyedik emeleti fájón kopár kispolgári lakásban beszéltem ennek az emigrációnak egyik legkitünőbb, legfinomabb fejü tagjával. Miljukov tanár, a Sorbonneon az orosz történet megbizott tanára s az egész világon szétszórt orosz emigráció legtekintélyesebb lapjának, a „Poszlednie Novoszti”-nak a főszerkesztője, ma igen szerény, mondhatni szegényes életet él.

Pedig Miljukov volt valaha az orosz polgárság legnagyobb reménysége, a pétervári egyetem tanára, aki a saját kis palotájában lakott Pétervárott s a Dumában a Kadetteknek, a konstitucionális demokratáknak volt a vezére. Ő volt az, aki az orosz forradalmat Sir Georges Buchanannal, az angol nagykövettel együtt kirobbantotta s ma is honvágytól emésztve éli csöndes, öreges életét.

Tiszta, finom, tudatos koponya, komoly s szerény kék szemének a pillantása, csak a kiálló pofacsontok árulják el szláv-tatár vérkeverékét. „Nem, kedves barátom – igy szólt hozzám -, egyhamar mi nem kerülünk haza. Sokáig tart, amig a fordulat megérik, öreg ember vagyok én már, nemigen érem én azt meg. De hát tudós ember hamar vigasztalódik.

Ha egész Oroszországot nem is, de egy kis részét, s nem a legrosszabbikat itt megtalálom.
És körüljáratta szemeit a szobában, amelyben nem állott más, csak egy husz év előtti tipusu irógép, egy keskeny ki iróasztal, két szék s óriási halomban köröskörül könyvek. Orosz, német, francia könyvek.

„S ne felejtse el azt sem – folytatta -, amit pedig idegenek nagyon gyakran elfelejtenek, hogy Páris nem csak az élvezetek metropólisa, hanem a „ville lumiere”, a szellemi viágosság városa is. S igy hát vigasztalódom, ahogy lehet. Haza?... Haza?... Talán soha?...

Kerenszki, a hires Szasa Kerenszki, már bizakodóbb. A „Dni” egy másik orosz ujság szerkesztőségében fogadott, szimpla, szűk és füstös kis szobában, amilyenek az özönviz előtt vidéki lapok szerkesztőségei voltak.
„Ne higgye, hogy olyan sokáig tart! – mondja. – Amilyen hirtelen jött a bolsevizmus, olyan gyorsan el is mulik.

Persze, amig a bolsevizmust nem izolálják az európai népek, amig futó s néha nagyon bizonytalan nyereség kedvéért üzleteket kötnek velök, nagy összegeket kölcsönöznek nekik, addig valahogy tartják magukat. De látja a németek alapos leckét kaptak: az angolok, éspedig még az angol szocialisták is tudják már, kivel van dolguk s eljön az idő, amikor a Kreml urai elhagyatva és egyedül állanak Európa keletén. Akkor, de csak akkor üt majd a mi óránk.

Kerenszki fiatal ember, még nincs ötvenéves, igy hát bizik és remél, de a reménységeit igen kevesen osztják. Még a saját szeme is, ha beletekint az ember, nagyon rácáfol e bizakodó szavakra. Simára borotvált arca van Kerensziknek, kissé keleti metszésű fekete szeme, de ez a szem puha, révedező s mikor ajkai kiejtik a szót: Rasszija – Otoszország! a puha ajkon halk vonaglás fut végig.

Az olaszok már egészen másként beszélnek.

Turatti, aki egy kis bár sarokasztalánál hivei körében megtaláltam, pattogó, rideg és tragikusan csendülő zengzetes szavakban kongatta meg a halálharangot a Duce és hívei fölött.

Az áruló, én sohase szerettem, utáltam romagnai frázisait, önteltségét, érzelgősségét. De ne higgye, hogy sokáig huzza! Már hibákat követ el, már érzi, hogy nagyot kell produkálnia, kézzelfoghatót, haszonhajtót, érzi, hogy ma már nem csak a munkásság, hanem még a nagytőke is ellene fordult s érzi azt, hogy végül egyedül marad Európában. S a leszámolás szörnyű lesz, mert mi, olaszok, nem uralkodunk ugy magunkon, mint ti, északiak. Csak egyszer otthon lehessek Itáliában!”

S e zengő szó: Itália, mint mesebeli délibábot, ugy idézte föl a kopott kis kocsma falai közé a tündöklő fényben uszó tavakat, castellók utján lengő komor ciprusokat, tornyokat, palazzókat, diadaliveket, dicső romokat, a nápolyi tengert, Itália ragyogó képét, a mély csönd, amely e szegényes, fáradt, haragos és türelmetlen bosszuvágytól égő emberek ajkát elnémitotta, hirtelen föltárta, hogy nem a politika s nem a bosszu, nem az elvek s nem az érdek választja el e déli emigránsokat a Palazzo Chigi urától, henem csak egy: a fékezhetetlen, legyőzhetetlen, halálos honvágy!