Szomory Dezső a Nemzeti Színházban
A műveletlenség felbujtotta az éretlenséget s a magyar szinház történetében példátlan botránnyá tette A nagyasszony felújítását. Szindarabról, melynek előadását csúf botrány közepett hallgattuk végig s melyből a nézőtér lármája miatt egész jelenetek nem voltak hallhatók, lehetetlen érdemleges kritikát mondani. Ami a lármán átszűrődött az ember tudatába, abból azt kell következtetni, hogy Szomory drámaírói fejlődésének ezen a kezdő-fokán - egy rövid egyfelvonásost leszámítva. nagyasszony volt első szinpadra jutott darabja - teljesen a dekoratív festői hatás-elemekből próbálta felépíteni a darabot, Mária Terézia történetének merev és drámailag teljesen alakíthatatlan anyagát meg sem kísérelte egységes cselekvénybe szorítani, mindössze színes és mozgalmas szinpadi jelenetek laza sorát fűzte a történelmi tények fonalára.
Nem mozgatja a nagy császárnőt, csak bemutatja robusztus alakját mindenféle oldaláról, mint az erkölcsök szigorú őrét a barokkul romlott udvari környezetben, mint a magyarok érzelmes barátját, aki azonban keményen ragaszkodik, minden alkotmányos ellenzékieskedést leintve, uralkodói jogaihoz, mint anyát, akinek sok gondot okoz fiának a leendő II. József császárnak "felvilágosodottsága" s aki szigorú ítélőszéket ül kis gyermekeinek irkái felett stb.
Történelmi felvonulás ez, pageant, ahogy az angolok mondják, inkább, mint szindarab. Írása óta Szomory messze eltért a formai megoldásnak ettől a módjától s eljutott egészen a zenei hatások kereséséig, csak épen a sajátképeni drámáig nem jutott el. Az ő mindig egyéni és mindig kisérletező szelleme nem fér bele semmi műfajszerűségbe s nem idomul semmiféle technikához, inkább a technikát gyúrja addig, amíg őhozzá idomul.
Irodalmilag nézve a dolgot, bizonyos, hogy a huszadik század magyar drámája egyhelyben áll, nem jutott semmivel előbbre egy negyedszázad óta s a háborúelőtti állapothoz képest nagyot sekélyesedett, - csak ketten, Móricz Zsigmond és Szomory mertek és akartak valami újat, a szinpadi konvenciókon túlmenőt próbálni. (Molnár Ferenc más lapra tartozik, ő első darabjaival csakugyan hozott újat, formailag is, de azóta ennél meg is maradt s újítása a saját tulajdona maradt, nem fejlesztették tovább.) Vannak az irodalom életében félsikerek és bukások, melyek többet jelentenek nagy sikereknél.
Még valamit: Szomory minden művén van valami különös ragyogás, mely sohasem az anyagból árad, sem az anyag formálásából, hanem az író lényéből. Elemezni ezt lehetetlen, de lehetetlen meg nem látni, - olyan ez, mint mikor a szobába behozott növényen is érzik a napfény, mely rásütött. Ez az a tulajdonsága, mely legjobban vonzza magához bámulóit s aki nem bámulója, az is kénytelen gyönyörködni benne, hacsak nem fojtja ellenszenvbe a gyönyörködését.
Ez rajta van A nagyasszony alakjain és cselekvényén is, minden alakján és jelenetén. Nem azért, mert a bécsi udvar nagy neveit viselik és dús barokk-ruhákban járnak-kelnek, hanem azért, mert a rivalda fényénél is erősebb fényt vet rájuk az író, a darab hangulatának pompozitásával, a fényhatás szerint összerakott szavak áradásával - vagy magam sem tudom pontosan, mivel, csak érzem, hogy ott van.
S bármennyire zavarta az előadást a botrány, ez a ragyogás keresztülütött a lármán s legalább időről időre megszakította a körülmények okozta lehangoltságot. De úgy képzelem, normális körülmények között is ez mentette volna meg a darabot a közönség előtt s ezenkívül az a finom és pikáns mód, ahogy az író a történelmi dráma Hof- und Saatsaktionját átszövi az udvari szerelmi intrika csillogó aranyszálaival.
A keresztül-kasul szövődő szerelmek hoznak valami cikázó mozgalmasságot a darab mozdulatlanságába s különösen két szép és hatásos jelenetre adnak alkalmat: Lotharingiai Ferenc elmés és meleg tirádájára és Castelnau grófné szerelmes levelének fölolvasására a harmadik felvonásban. Ez és különösen az utóbbi, még a rendkívüli körülmények között is hatott.
Az előadásról nem lehet kritikát mondani. A nézőtéren elhelyezkedett zavargó elemekkel küzködve, olyan munkában, amelynek előfeltétele a nézőtérrel való szeretetteljes kontaktus, - hogy a szinészek egyáltalán végig tudták játszani a darabot, ehhez a kötelésségteljesítés hősiessége kellett. Különösen Márkus Emiliát csodáltuk, akinek szinészi feladata amúgy is rendkívül nehéz és fárasztó s akit elsősorban ért személyes inzultus a zavargással. Arra hallottunk példát, ha csak a mondában is, hogy a művészet hatalma lecsendesített oktalan állatokat, de úgylátszik oktalan emberekre nincs meg ez a hatása a művészetnek.
Szinházi botrányok voltak másutt és máskor is. De ezek érthetők és menthetők voltak, ha a körül tomboltak, hogy jó darab-e az Hernani s jogosult-e szinpadon a romantikus stítus, - szóval olyan kérdések körül, melyek az irodalomra és szinházra tartoznak. Politikai ügy miatt is volt már nálunk szinházi tüntetés, de ez nem hatolt be a Nemzeti Szinház nézőterére, hanem az utcán zajlott le. Ebben a mostani botrányban az a legcsúfabb, hogy az inzultus, amely az író ellen volt irányítva, a mindenben ártatlan szinészeket érte s a Nemzeti Szinház intézményét sértette meg.
A háború óta sokszor láttuk a nyilvános erkölcsök eldurvulását, a közéleti harcoknak személyes hajszákká való elfajulását, legjobb embereink közül nem egynek láttuk súlyos sebesüléseit, de azért nem tudtunk annyira fásultakká válni, hogy ne fájjon, ha azt látjuk, hogy az esztelen vak gyűlölet bemocskol nemcsak egy írót, akiről tudjuk, hogy nem akart soha egyebet, mint művészi álmainak élni, hanem egy nagy és fontos nemzeti intézményt is. A barbár ókorban a gyilkos is azilumra talált, ha templomba menekült. A modern barbárok Thália templomába is utána nyomulnak az üldözöttnek s vele együtt kínozzák meg a templom papjait.
Schöpflin Aladár
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!