Az Ernst-múzeum fakó karmazsin-brokátos kis termében Rippl-Rónai József művei függnek. A mester nincsen közelükben, mint ahogyan szokta. A mester távol van tőlük, lenn Somogyban, és elmúlt betegségét piheni ki. Maga helyett elküldte két önarcképét, újabb művei között bizonyára a legújabbakat. Régebben, dúshajú és dacos arcú korában, ritkábban festette meg magát Rippl-Rónai, talán összevissza sem annyiszor, mint az utóbbi években. Talán színesebb és festőibb modelnek látja magát emígy, megderesedett fővel, meglágyult arcformákkal, piros, vagy fekete művészsapkát viselő fejével.

Ez a színeken derülő festő, aki egész lelkével-a színek világában él és egész életét, benne minden percét a világ színességének föltakarására szentelte, ez a színek közt lepke módjára játszva cikázó művész, lelkének eredendő derűjét sohasem is tudta az arcára kivetíteni. Jól emlékszünk, s amíg az emlékezésünk meg nem merevedik, mindig jól is fogunk emlékezni lassú és súlyos mozgású alakjára és mozdulatlan arcára, amelyen ritka vendég a nevetés.

Mogorva kifejezésű volt ez az érdekes arc fiatalabb korában. Azóta megenyhült a kifejezése: érzelmesebb lett és szenvedőbb. Ekkor kezdte érdekelni önmagát, önmagában nem az embert, ki talán hiúbb önelégültséggel nézhetett a tükörben előbbi fejére, hanem a művészt, kinek számára csupán az létezik, ami festői, ami foltban terül szét és színt játszik.

Azóta festi szeretettel önmagát. Vagy nyolc esztendő óta el nem múlt év úgy, hogy egyszer, vagy többször is meg ne festette volna magát. Sohasem úgy, hogy megismételje a már kész képet. Rippl-Rónai képtelen az ismétlésre. Azok közé tartozik, kiknek számára a másolás a lehetetlenséggel határos feladat. Mindenki másénál érzékenyebb szeme ugyanannak a motívumnak a pillanat hatása szerint váltakozó olyan sokféleségét látja meg, hogy ugyanaz a motívum még ugyanabban a beállításban is más-más lesz ecsetje alatt.

Két új önarcképén az 1927-es évszám a friss eredetet jelzi. Mindenik más-más Rippl-Rónai: a művész életérzésének más-más pillanata. Borongó arc a piros művészsapka alatt, meglágyult, elpetyhüdött formák, melyeket kéjes érzéssel ömleszt szét foltokká a színes kréta. S tragikus kifejezésű arc a fekete sapka alatt.

Ez a kép nyilván a művész betegsége után készült: még rajta a visszapillantó ember megdöbbenése és az elmúlt küzdelem fáradtsága. A szemek beesettek, az egykor kihívóan sötét haj, a harcias bajusz fehér lett és bányatag. S mintha az elérzékenyülés reszketeggé tette volna a kezet, mely a krétával olyan játékosan tud emberi arabeszkeket papirosra futtatni és illanó pillanatokat, szépséget illatozó pillanatokat örökre megállítani. Szép és megható kép: az emlékezetbe belenyomódó. Emlékezni fogunk reá, amíg az emlékezés meg nem merevedik bennünk.

Rippl-Rónai Józsefé, az ő kicsiny gyüjteményéé ezen a kiállításon a díszhely. Körötte egy csoport fiatalabb művész igyekszik figyelmet kelteni. A legérdekesebb jelenség közöttük ezuttal Lehel Mária. Nem most mutatja meg először, hogy mit tud: már a háború előtt föltünt a hajdani Művészház kiállításain. Akkoriban a magukat újnak hirdető irányokra próbálta rábízni magát.

A valóság eltorzítása és a geometriai stílus erőszakolása mögött is megérzett friss, szinte robusztus tehetsége. A forradalmak óta egyre ritkábban mutatkozott a nyilvánosság előtt, s néhány év óta teljesen eltünt előle. Azt a két évet Párizsban töltötte, abban a háborúutáni Párizsban, mely beléje vetődött művészeink tehetségében akkora kárt tett: megzavarta, céljaik tekintetében elbizonytalanította őket - tehetségükre szinte visszafejlesztően hatott. Lehel Máriára ellenkező hatással volt.

Párizsban megszabadult modorosságától és lemondott arról, hogy erőszakot tegyen a természeten. Ellenkezőleg, a természetet választotta sugallójának. Amit most hazahozott Párizsból, az nem "új" a szónak olyan értelme szerint, hogy új korstílust képviselne; de igenis új olyan értelemben, hogy kivirult benne egy egyéniség. S a művészet világában ez az egyetlen lehetséges új, mert utánozhatatlan, mert másoktól elsajátíthatatlan és soha többé meg nem ismétlődő.