London, október 13.
Az angol politika szinpadán öt ember áll ma az első sorban, öt férfi alakjára esik a rivalda éles fénye, öt ember szavai, mozdulatai, egymáshoz való viszonya és elhatározásai döntik el az elkövetkező télen át az angol, de egyuttal az európai politika sorsát is.

Ez az öt ember: Baldwin, MacDonald, Lloyd George, Churchill és Chamberlain. Öt kemény és érdekes fej, öt vérbeli angol, öt történetiőalak, akik már éltökben bevonultak az események révén, amelyekhez nevük füződik, az angol história lapjaira.

Stanley Baldwin, akinek nyugodt, kedélyes és pipás alakját az öt kontinens minden ujságolvasója ismeri, a felső angol középosztály tipikus képviselője. Nyugodt, barátságos, becsületes - nagyon becsületes - férfi, a megbizható üzletfél és a mintaszerü családapa megtestesült tipusa. De a háboru előtti politikában, ebben a viharos forgatagban, amely minden értéket átértékelt, minden elvet átalakitott és minden osztályt csatasorba állitott az alatta és fölötte fölsorakozó másik osztály ellen, ezek a derék angol jellemvonások valahogy elvesztették régi értéküket. Két évvel ezelőtt "honest" Baldwin, a becsületes Baldwin, puritán, mély vallásosságtól átitatott beszédjével még vissza tudta szoritani a nagy sztrájk hullámait, az elmult évben befolyása és tekintélye egyre csökkent és a kudarc, amelyet a makacs bányatulajdonosokkal szemben a szénsztrájk idején és a kormánypárt jobbszélső pártjaival, a dyehardokkal szemben a felsőház kérdésében szenvedett, tekintélyét szörnyen megtépázták.

Párthive, barátja és tisztelője van még ma is, de a cardiffi gyülés szónokainak szélsőséges hangja világosan elárulta, hogy Baldwint nem tartják többé alkalmas vezérnek, aki a kormánypárt megfogyatkozott sorait, mert a mandátumaik csökkenésére bizton számitanak, a liberálisok és a munkáspárt sulyos rohamai ellen, vezesse. Baldwin, ezt ma már biztosra veszik, visszavonul üzletének és vállalatainak csöndes berkeibe és alig képzelhető olyan belpolitikai konstelláció, amely őt a Downing street miniszterelnöki palotájába visszavezesse.

Ki legyen hát Baldwin utóda? Churchill vagy Chamberlain?

Churchillnek jellemében, Chamberlainnek képességeiben nem biznak meg, - ez az igazság! A robbanó temperamentumu lord Randolph Churchillnek és szenvedélyes amerikai feleségének a fia, Winston Churchill a Murlborough hercegek jellemző tulajdonságaiból édeskeveset örökölt. Nagyjában hires anyjának fia ő, aki élte hanyatló éveiben ment férjhez fiának egyik iskolatársához. Nincs az a kalandos karriére, amelynek egy vagy másik szakaszát Winston, csak e néven emlegetik Churchillt Londonban, be ne futotta volna.

Volt huszártiszt, riporter, rajzoló, népszónok, politikus, ellenzéki vezér, államtitkár, hadügyi tengerészeti és pénzügyminiszter, állt a liberálisok balszárnyán s most a konzervativok jobbszárnyának egyik vezére. Nevéhez füződik az antwerpeni és a Dardanellákban szenvedett szörnyü vereség, de a tankokat is ő erőszakolta rá a brit vezérkarra s igy, a vaskalaposok akarata ellenére, ő erőszakolta ki a nyugati döntést a világháboruban. Félnek tőle a konzervativok, de azt elismerik, hogy született politikai vezér s ha a munkáspárttal döntő harcra kerül a sor, nincs más tagja a kormánypártnak, aki tudásban, ismeretben, szónoki képességben és elhatározó erőben Winstonnal mérkőzni tudna.

Sir Austen, a nagy Joe Chamberlain fia? Hive és barátja tán több van, mint Marlborough herceg temperamentumos unokájának, de nincs senki, aki föltétlenül megbiznék Sir Austen képességeiben. Becsületes, derék, jóindulatu, de, sajnos, mindezek a tulajdonságok megvannak Stanley Baldwinban is és nem hozták meg a gyümölcsöket, amelyeket vártak tőlük. Nagy baj, hogy Chamberlain kezd idegeskedni, márpedig nincs az a hiba, amelyet ne bocsátana meg előbb az átlagos angol, mint az idegességet. Angol államférfiunak nincs joga hazája szolgálatában elveszteni a nyugalmát!

A két konzervativ jelölttel szemben félelmetes ellenfelek állanak. Volt idő, amikor nem volt Angliában hátranyomottabb, kegyből kiesettebb, sarokbaállitottabb politikus, mint a nagy walesi. Ma a kocka teljesen megfordult. Az angolok rájönnek arra, hogy a sok hiba, amelyet Lloyd George elkövetett, a kapkodás, amelyet a háboru után annyira utáltak benne, az ügyeskedés, a próbálgatás mindenféle irányban és a görcsös ragaszkodás a hatalomhoz, apró és elhalványuló foltok nagy dicsőségén.

Anglia csak ma fedezi föl, hogy a háborut tulajdonképen Lloyd George nyerte meg. És a nagy ravaszdi, mindenfajta politikai sakkhuzásnak ez az alapos szakértője, akinél finomabb orral még senki angol földön nem szaglászta a néphangulat hullámzását, hamarosan rájött arra, hogy ütött az órája. A liberális párt nagy veresége után és különösen, mivel nagyon sok kerületét, ugylátszik, örökre elhóditotta a jobban szervezett, ügyesebb és mozgékonyabb munkáspárt, tudatában van annak, hogy egyedül nem kerülhet soha többé a hatalomra. Ezért okosan, meggondoltan, megfontoltan kezdte szövögetni a szálakat a munkáspárt felé.

A Labour Party soraiban sem uralkodott a rendithetetlen meggyőződés, hogy a választási csatát 100%-ban megnyerik. Igy alakul ki lassan, lépésről-lépésre az uj koalició: a liberális és munkáspárt szövetsége, amelynek a választási szakértők szerint legnagyobb sánsza van az általános választások során a döntő győzelemre.

MacDonald óvatosan hallgat és szép, férfias hangja nagyon ritkán szólal meg mostanában. Magyar szempontból egy a fontos: az angol belpolitika e lassu átalakulásában és átcsoportosulásában: MacDonald politikájának kétségtelenül egyik alapvető tétele a reviziós kérdés lesz. Az angol munkásvezér szerint ma már nem lehet vitázni arról, hogy a szerződéseket revideálni kell, megoldandó probléma csupán az, hogy és miként vezessük be és készitsük elő ezt a reviziót!

Báró Poelnitz Egon