Akik a magyar történelem elsőrendű nagy embereihez nyúltak eddig a színpadon, mind egy és ugyanazzal a nehézséggel találkoztak: a matéria merev és hajlíthatatlan. Formálásának ellentmond a köztudat, mely féltékenyen ellenőrzi - nem a történeti valóságot, hanem annak a képnek a változatlanságát, melyet a nagy emberről alkotott és megrögzített magának, az emberi, személyes momentumoknak a tárgyalás körébe vonását csaknem lehetetlenné teszi a kegyelet, mely nem embert, hanem makulátlan félistent akar látni a körben.

Mi minden nemzetnél inkább ma is még a romantikus történet-filozófia varázsa alatt élünk s ez lefogja a történeti drámaíró kezét, mikor a nemzet hőseit a dráma hőseivé akarja formálni. Nem marad számára más lehetőség, mint egy színpadi jelenetekbe tömörített életrajz fonalán a hős politikai akcióját foglalni össze, a drámai cselekvés fejlődését és megfeszülését kronológiában feloldani s ezzel megmenteni a kinálkozó anyagból, ami megmenthető.

Ma a tulzott politikai érzékenység korában ez a kényszer fokozottan nehezedik az íróra. E miatt az utóbbi időben szinte már külön műfaja keletkezett a történeti drámának: a színpadilag illusztrált életrajz. Ebbe tartozik, hogy csak a háborúutáni évekből vegyek példákat, Voinovich Géza Rákóczy-ja, Herczeg Ferenc A hid-ja és a Nemzeti Szinház legfrissebb újdonsága, Kossuth, Hegedüs Lóránt ötfelvonásos drámája is. S miután Kossuth alakja a legnehezebben hajlítható drámává, a kényszerből fakadt új forma veszedelmei ebben árulják el magukat legjobban.

Hegedüs Lóránt öt kiemelkedő pontján ragadja meg Kossuth életét. Az első Kossuth elfogatása a törvényhatósági tudósítások miatt, - itt az író megkorrigálta a történelmi tényt, Kossuthot nem zúgligeti nyaralójában, hanem a helytartótanács helyiségében fogatja el. Egyuttal megragadja az alkalmat, hogy megmutassa Kossuth antagonistáját, a bécsi udvari bürokráciát, nem olyannak, amilyen volt, hanem amilyennek a korbeli ellenzéki közvélemény látta, a gúny és megvetés animózitásával ábrázolva. Ezzel hozzáfűzi a maga mondanivalóját a korbeli irodalom, főleg Jókai által ránkhagyott tradicionális képhez, de már eleve feladja a drámai hatást.

A hős kűzdelme egy olyan hozzá méltatlan ellenféllel nem lehet drámailag érdekes. De a kitünő szerzőnek nem is ez volt a fődolog, hiszen a tulajdonképeni drámát ő már a priori, műve szerkezeti beállításával elejtette, - ő ebben a részben Kossuthot, a gondolat és sajtószabadság hősét akarta bemutatni s ez meg is történik a jurátusok jelenetével s Kossuthnak Majláth nádorral és Pálffy Fidél kancellárral való szembekerülésével. S a darab ezzel a módszerrel megy tovább: az író minden felvonásban be akarja mutatni Kossuthot, pályája különböző étappejain.

Az országyűlésen, amikor megszavaztatja a kétszázezer ujoncot, abban a pillanatban, mikor rálép a forradalom talajára, - Budavár bevételekor, mikor kinyilvánul a Görgeyvel való világnézeti és temperamentumbeli ellentét, Amerikában a kongresszus előtti fogadtatáskor, mikor ráeszméltetik, hogy hiába minden ünnepeltetés, minden rokonszenv, a magyar, mint minden nemzet, csak maga szabadíthatja fel magát, Collegno al Baracconeban, mikor a száműzetés s az öregség rezignációjában is hisz saját küldetésében s a magyar martirium diadalmas erejében. Ez az egész koncepció tisztára politikai, vagy ha jobban tetszik, történelemfilozófiai. Kossuthban a magyar idealizmust, a magyar hitet állítja elénk az író, a magyar nemzetnek azt a históriai eleven erejét, amely minden bukásból feltámasztotta. Kossuthot a hit ereje lendíti fel a magasba és az is tartja meg a lesújtottságban.