..S. O. S!.. Save Our Souls!... Mentsétek meg lelkeinket!... Mintha óriási tűzokádók roppant torka mennydörögne a hajósok segélytkérő jelét a végtelenbe, úgy száll-száll a hívó hang mérföldeken át a sík víztükör felett. Hullámzó rezgéssel fut a hang a meszszeségbe, pedig nem mennydörgő torok üvölt, csupán egy apró gép kopogja le a fül is, amelyik felfogja, másik gép, az óceán távoli pontján.

A dróttalan táviró ajka szól egyik helyen és a dróttalan távíró füle fogja fel a hangokat száz kilométerrel odább, de a segélykérés mégis eljut rendeltetési helyére, üvöltő trombiták nélkül, pusztán a levegőn keresztül rezgő elektromos hullámok szárnyán.

…S. O. S!... hangzik a segélykérés az óceán egyik pontján és a sülylyedő hajón minden lélek abba a kis gépbbe veti reménységét. A gép nem is csalja meg a bizakodókat. A segélykérést eljuttatja más hajók gépéhez, aztán már csak néhány rövid parancsszóra van szükség és a végveszélyben levők számára rövidesen megérkeznek a segélyhozók.

Két évtizeddel még a mentség minden reménye nélkül pusztult volna el a süllyedő hajó, ma már azonban az olasz Marconi találmánya a végtelenből hozza el a segélyt. Két évtizeddel ezelőtt még világcsodája volt a drótnélküli távíró, pedig csak a távíró pontból-vonásból betűvé összerakott jeleit tudta az elektromos hullám messze tovavinni, ma azonban, amikor a beszédet és muzsikát viszi a világ egyik feléből a másikba, olcsó és mindennapi eszközzé lett a dróttalan távíróból tökéletesült dróttal átélő: a rádió.

A legékesebb tollú magyar iró, Miksztáth Kálmán leírja egyik remekbeszabott regényében, hogy Gábor arkangyal, holmi téves mennyei információ alapján, megszólaltatta a végítélet trombitáját és a hős Zrínyi Miklóst, meg társait felköltötte a sírból. A sokszáz évvel ezelőtt élt vitézek aztán a modern világ kellősközepébe jutottak és volt módjuk ámulni technika ezer csodáján.

Pedig amikor Mikszáth képzeletében ez az elbeszélés megszületett, hol volt még uccákat beszáguldó sokezer autó, hol volt a tengeralattjárók csodája, hol volt a repülőgép, hol volt a világűrben repülő holdrakéta terve és hol az a technikai csoda, amiről manapság legtöbb szó esik: a rádió!

Csak el kell gondolni, mit szólna hajdani emberek közül valamelyik, váratlanul a rádió öblös hangtölcsére elé állítanák és hallaná a beszédet, a muzsikát, ami láthatatlan ajkakról jön a levegőiből, vagy talán – a hajdan élt ember hite szerint – a kéklő égboltból. Magyarázatul hát kézen kell fogni ezt a régmúlt időkből ideszakadt embert és elvinni először a budapesti Stúdióba.

Különösen berendezett terem a rádióelőadások színhelye. A falakat függönyök takarják minden oldalról, a padlót és a tetőzetet is szőnyegburkolat fedi és párnázott ajtók-ablakok zárnak el minden rést, ami a külvilágba vezet. Ebben nem kél visszhang, nem kél zaj, itt nem szabad más hangnak hallatszania, mint ami az előadó ajkát elhagyja.

Ezt a nagy csendet a „mikrofon” parancsolja a benntartózkódokra. Ott lóg egy állványon és nem egyéb, mint öklömnyi nagyságú márványtömb. Csakhogy ebben a márványtömbben rendkívül érzékeny szerkezet van, ami felfogja a legkisebb hangot is, aztán pedig tovább adja a gépeknek. Ha netalán felmondaná a szolgálatot, tartalék-mikrofon áll egyik állványon és azt munkába.

Ahol a rádióelőadásokat tartják: a budapesti Stúdió terme. Nehéz függönyök, vastag szőnyegek, párnázott ajtók és ablakok zárják el tökéletesen ezt a termet, ahol előadás közben a szereplőn kívül másnak megszólalnia nem szabad. Kicsiny és szorosan elzárt ablak nyílik ismét a megfigyelőbe, a Stúdió géptermébe, az ablak előtt az állványra felszerelt mikrofon látható.