A fajkérdés - legalább az emberré vonatkozólag - ma valóban közérdeklődés tárgya. Azonban amilyen nagy az érdeklődés iránta, sajnos, csaknem ugyanolyan nagy a zavar is, mely a probléma felfogása, taglalása körül megnyilvánul. Oka pedig az, hogy nagyon sokan nincsenek tisztában az alapfogalmakkal, még kevésbbé azokkal a fáradságos munkát követelő módszerekkel, melyek egy-egy ilyen, ú. n. fajprobléma helyes megoldásához vezetnek.

A tudományos embertanban ma tulajdonképen nincs is fajkérdés. A komoly antropológusok már régen belátták, hogy az emberiség különböző alaki (morfológiai) csoportjainak rendszertani helyzetéről (faj, fajta, változat) folytatott vita mindaddig meddő marad, amíg az emberiség összes ilyen csoportjait s azoknak egymáshoz való viszonyát alaposabban nem ismerjük.

Ezért az antropológus az emberi nemen belül ma nem fajokat, hanem egyszerűen csak rasszokat, azaz öröklődő jellegekkel ellátott alaki csoportokat keres és tanulmányoz, tekintet nélkül arra, hogy e rasszoknak nevezett alaki csoportok egyszer oly közelállók, mint pl. az északi és déleurópai, máskor meg oly különbözők, mint az északeurópai és a néger, vagy a néger és kinai s tekintet nélkül arra, hogy e morfológiai csoportokat később a rendszerben hogyan nevezzük.

Hogy sem a faj, még kevésbbé a rassz-fogalom a nép, nyelv, nemzet stb. fogalmakkal nem azonos s hogy összekeverésük, felcserélésük milyen képtelenségekre vezet, azt itt nem tárgyalom.

Ha már most kimegyünk az életbe s felkeressük azokat a csoportokat, amelyekre az emberiség tényleg elkülönül, nem rasszokat, hanem népeket találunk, melyek ha nyelvi, néprajzi stb. szempontból egységek is, embertani szempontból csaknem mindig több rassznak mozaikszerű keverékei. A helyzet tehát az, hogy a népekben keressük a rasszokat.

Tudnunk kell azonban, hogy a népek történelmi, társadalmi alakulatok, melyek évszázados, sőt nem ritkán évezredes fejlődés, keveredés, szétválás, átalakulás, beolvadás, társulás stb. útján lettek azzá, amik ma. Valamely nép rassz-antropológiai tanulmányozásánál tehát a történelem alapos ismerete igen értékes útbaigazításokat nyújt.

E mellett a nyelvészet, néprajz, régészei azok a tudományok, melyek együttes munkálkodással a mai népek elsődleges alkotó elemeinek, a régi ethnikumoknak megismeréséhez vezetnek. E szomszéd szakmák eredményeinek ismerete tehát az antropológus számára szinte nélkülözhetetlen.

Nagy hiba volna azonban, ha e tudományszakmák megállapításait az embertanban is mindenáron igazolni akarnók, mert az egyfelől téves kérdésfeltevéseidre vezetne s másfelől az antropológiát, melynek ma már megvannak a saját jól kidolgozott módszerei, a segédszakma szerepére süllyesztené.

Abból pl., hogy a magyar es finn nyelv rokon, még nem következik, mint régen hitték, hogy a két nép rasszbelileg is közel rokon, vagy pláne azonos. Az antropológiai módszerekben való tájékozatlanságra s a tudomány feladatának félreismerésére vall az is, ha valaki azzal áll elő, mint gyakran megtörténik, hogy az antropológus valamely ismeretlen egyénről vagy koponyáról mondja meg, hogy az milyen nemzetiségű.

Az embertan nem az egyének nemzetiségét megállapító, hanem az emberiség morfológiai csoportjait kutató tudomány. Ugyanazon rassztípusú koponya vagy egyén pl. igen különböző népek alkotóeleme gyanánt szerepelhet.