Megjelentek a hirdetőoszlopokon a plakátjai, úgy mint más esztendőkben, amikor sanzón-estét hirdetett. Csakhogy most a plakát alján ott sorakozott szerzők és címek szerint az egész műsora. Nem csekélység: csupa Bartók- és Kodály-dal, a legnehezebbek is, azok, melyek a hivatásos hangversenyénekesek legtöbbje számára még hieroglifák: annyira próbára teszik az előadó zenei érzékét, énektechnikai tudását.

Hiszen alig két-három művészünk akadt eddig, aki ezeknek a mindenképpen igényteljes ópuszoknak meg-megszólaltatására mert vállalkozni és akkor is inkább csak: cum grano salis. Amit Medgyaszay a műsorával ígért, tehát valósággal rekordteljesítmény. Már a puszta kíváncsiság is meg kellett volna hogy töltse a termet.

Szomorú, hogy mindazáltal feltűnően kevesen jöttek el az érdekes hangversenyre. Mi lehet ennek a magyarázata azon felül, hogy a koncertek mostanság általában "rosszul mennek" Ha a távolmaradtakat közönség-lélektani szemszögből próbáljuk osztályozni, akkor talán két csoportot különböztethetünk meg. Azokat, akik rajonganak Medgyaszay művészetéért, de visszariadtak az "ultramodern" műsortól. Másfelől azokat, akik szeretik Bartókot és Kodályt, de nem bíztak az előadás kielégítő voltában. Az előbbiekkel bajos vitatkozni. Az utóbbiakra - ha csakugyan voltak ilyenek - mindenesetre hatalmasan rácáfolt maga a produkció.

Kitünt - őszintén szólva, mindnyájunk meglepetésére -, hogy Medgyaszay nemcsak fölényesen győzi az önként vállalt zenei feladat rendkivüli nehézségeit, hanem ösztönös énekművészetével azt is feledtetni tudja, hogy a hang, amivel rendelkezik, nem par excellence énekes-műszer. Azon már kevésbé csodálkozhattak azok, akik egyedülálló képességeivel tisztában vannak, hogy a dalok szellemi tolmácsolásában egészen kongeniálisnak mutatkozott, hogy nagyvonalúan, a művészi beérzés teljességével szólaltatta meg Kodály népballadáit és "Elkésett melódiáit" valamint Bartók Ady-megzenésítéseit és népdal-átiratait, s hogy az egyénítésnek, a részlet-színezésnek ezer finomságát vitte bele, meggyőző és megkapó egységességgel, az előadásba.

Pedig a dizőz-művészet hagyományos külső eszközeinek javarészét mellőzte. Szinte gesztus- és mozdulatnélküli egyszerűséggel, majdnem tisztán a hangmoduláció és szövegformálás puritán módszereivel élve jelenítette meg a zenébe olvadt költeményt. Annál nagyobb kifejező hatással érvényesült stilizáló erejű mimikája, vagy egy-egy takarékos póza, amivel, a szigorú artisztikum határain belülmaradva, előadói mivoltát finoman hangsúlyozni tudta.